Az általa szerkesztett Athenaeum Konzervatív Szemle öt évfolyamában megjelent írásait gyűjtötte egybe ebbe a kötetbe, néhány újabb elemzéssel és beszélgetéssel kiegészítve (az egyes részeket nagyszerűen illesztve egymáshoz). „Elrettenni” persze aligha kell a konzervativizmustól, de a szerzőnek igaza van abban, hogy ennek az eszmerendszernek akad néhány – legalábbis első pillantásra – „elborzasztó” vonása. Ilyen az, hogy az ember nem racionális, és morálisan sem feltétlenül jó, magyarázatra tehát sokkal inkább erényei és jó cselekedetei szorulnak. „Megdöbbentő” állításai közé tartozik, hogy valójában nem léteznek velünk született jogok, „az egyének morális egyenlőségének liberális tétele” pedig, még ha bántóan hangzik is, vita tárgya lehet. A konzervativizmus a szabadságot tekinti a legfőbb értéknek, ebbe pedig az egyenlőség csak akkor fér bele, ha az nem jár a szabadság aránytalan csökkentésével. Ezeken azonban csak a mai ember lepődhet meg, ezért joggal emeli ki a szerző, hogy a konzervatív létszemlélet újdonsága éppen abban áll, hogy régi tételei „az elmúlt kétszáz év általános felfogásával szemben jószerivel forradalmi jelentőségű eszmeváltoztatásra szólítják fel a civilizált nyugati világban szocializálódott művelt ember életelvrendszerét”.

A nyugati szellemhez tartozunk

Szerencsére azonban a konzervativizmusnak megvan az az előnye, hogy sokféle lehet, ezért akár választhatunk is preferenciáink alapján, ha érzünk némi rokonszenvet iránta. Tényleges választási lehetőségeinket viszont nagymértékben meghatározzák politikai közösségünk saját hagyományai. Az igazán fontos és aktuális kérdés számunkra így csak az lehet, hogy milyen legyen a konzervativizmus a XXI. század Magyarországán.
A szerző nem marad adós az általa kívánatosnak tartott karakter felvázolásával. Ezzel nyilván sokan vitatkozni fognak, mert eltér a hazánkban megszokottól, mert „unortodox”. Első vonásként azt emeli ki, hogy „nyugatosnak” kell lennie, emlékeztetve arra, hogy maga a konzervatív eszmerendszer is Nyugaton született. „A nyugati szellemhez tartozunk” – hangsúlyozza, s ezt meg is kell védenünk, mert napjainkban Nyugaton a radikális iszlám, Keleten pedig a „bizáncias abszolutizmus” fenyegeti „nyugatias létmódunkat”.

Benne van a magyar földben

Ez természetesen Szentpéteri szerint sem jelent valami-
féle másolási kötelezettséget, ellenkezőleg, expressis verbis megfogalmazza, hogy „e felfogásrend nem angol import, megvan a magyar gyökere”, „benne van az a magyar földben”, bár „igaz, ami igaz, elég mélyre kell lenyúlni érte”. Az elmúlt két évszázadban ugyanis még nem szökkent szárba. A magyar konzervatívok számára Mária Terézia kora a „nagykorszak” – fejti ki, talán néhány olvasóját is meglepve. Referencia nélkül köztudomásúan nincs konzervativizmus, mert az reagáló természetű, s szerinte a referencia-korszak csak a nagy királynőé lehet. Miért? Ő olyan okosan, gyakorlatiasan, igazi konzervatív módon érvényesítette akkori alkotmányunkat, a Pragmatica Sanctiót, hogy azzal „a mindenkori jelenhez szolgáltat útmutató tanulságot”. Nem szólva arról, ezt is tegyük hozzá, hogy rendkívül sokat tett a másfél évszázados török megszállás után az ország talpra állításáért.

Városias, közép-európai és labanc

Konzervativizmusunknak, olvashatjuk a további kívánatos attribútumokat, természetesen magyarnak kell lennie, de nyugati orientációjával összefüggésben „labancnak”, vagyis nem befelé fordulónak, „főbb jellegében” közép-európainak és városiasnak. Szentpéteri számára alapelv, hogy a mai magyar konzervatívok egyúttal európai konzervatívok is – elvégre az Európai Unió maga is konzervatív eszmeként született. „Így vagyunk sokkal jobb magyarok” – állítja. A konzervativizmushoz „városias” jelleget is asszociál – meggyőződése, hogy városaink gyengeségének közvetlen kapcsolata van a konzervatív eszmék csekély népszerűségével. (Sőt, azt is feltételezi, hogy Budapest és néhány nagyobb város a jövőben „a jobbközép politizálás keltetőhelye, éltető közege” lehetne.) A „legitimista” jelzőt is megtaláljuk a preferált vonások között – ezzel nyilvánvalóan könnyű vitatkozni, bár a recenzens személyes felfogásától épp nem esik távol. A kötet írásain jól érzékelhetően végigvonul a monarchia intézményének tisztelete, ezért nemigen érthető, hogy az 1867-es kiegyezéssel kialakított rendszerre, amely hazánknak addig példátlan polgári fejlődést hozott, miért használ olyan elmarasztaló jelzőket, mint a „félkegyelmű” és a „szánalmas”. Talán azért, mert Robert Musil nevezetes regényének, A tulajdonságok nélküli embernek a szereplői végül csak a császár személyében találják meg a birodalom részeit összefűző kapcsot? Valójában sokkal több tényező tartotta össze az egykori dunai Monarchia népeit, amint azt Fejtő Ferenc Rekviem egy hajdanvolt birodalomért című nagyszabású műve is bizonyítja. Biztosan kijelenthető, hogy történelmünknek – sajnos – több olyan korszaka is volt, amelyekre e minősítések sokkal inkább illenének, mint az 1867 és 1918 közöttire.

Conservatió és consolidatió

Nem nehéz viszont egyetérteni Szentpéterivel abban, hogy követendő konzervatív hagyományunk irányát Széchenyi István, Dessewffy Aurél és Asbóth János öröksége jelöli ki. Asbóth tisztelőjeként és kutatójaként e sorok szerzője úgy véli, maximálisan indokolt a konzervativizmus első tudatos magyar képviselőjének a kötetben biztosított megkülönböztetett figyelem. Szentpéteri több fontos részletet is idéz az 1875-ben megjelent Magyar conservativ politikából, amelyekkel a saját véleményét is kifejezésre juttatja. Jól megválasztottak például az alábbi sorok: „Hisszük, hogy azon bukott politika után, mely Magyarországot mai minden tekintetben bomló állapotában hagyta reánk, a desorganisatio és a dissolutio e politikája után: szükség van a conservatió és a consolidatió politikájára… Itt az idő valahára arra gondolni, hogy conserváljuk: Magyarországot.” Konzervatív politikával. A magyar konzervativizmus elmélete Asbóthnak köszönhetően „magas színvonalon született meg, de közeg híján nem lehetett sikeres” – jegyzi meg Szentpéteri. Sokatmondó, hogy a konzervatív elveknek a politikai és a kulturális élet perifériáján kellett maradniuk. Pedig a konzervatív politika bőven rendelkezik a társadalmi kohézióhoz szükséges erővel.

A konzervativizmus első tudatos magyar képviselője, Asbóth János, Erdélyi Mór felvétele, 1911

 

Magyar vagy nemzeti?

Úgy fogalmaz a szerző – talán szándékosan provokáló, de mindenképp gondolatébresztő módon –, hogy konzervativizmusunk „már csak fogalmilag sem lehet nemzeti. Csak magyar, de az nagyon.” Az ő értelmezésében ugyanis, ha egy „izmus” nemzeti, az annyit jelent, hogy „nem az, ami”. Ezáltal pedig szembe is kerül önmagával. S így jut el Szentpéteri arra a következtetésre, hogy a konzervativizmus „ebben a rendszerben ellenzékben van. Csak ellenzékben lehet.” Ez így volt szinte az egész történelmünkben, hangsúlyozza; a konzervatív politika szinte soha nem került nálunk kormányra. Ha a recenzens jól értelmezi a szerző mondanivalóját, érvelése mögött a konzervativizmus és a jobboldaliság viszonyának sokat vitatott kérdése, a kettő egyértelmű megkülönböztetése húzódik meg. A mai magyar konzervativizmus azonban még „saját helyzetének a felismeréséig sem jutott el”. „Sehol-lét a senkiföldjén”: „a szomorúság nyomasztó története”.

A többet értés reménye

Mi tehát a teendő? E megközelítésben egyelőre marad a szellemi építkezés, ám az sem könnyű. A konzervativizmus olyan eszmerendszer, olvashatjuk a kötetben, „amelyről minél többet olvas az ember, annál többet tud, és annál kevesebbet ért”. Ebben van némi pesszimizmus, de lehet benne persze igazság is. A recenzensnek ezzel együtt is az a határozott véleménye, hogy érdemes olvasni Szentpéteri elegáns stílusban megírt munkáját, mert az olyan gondolatokat vet fel, amelyeken el lehet, és el is kell tűnődni, a többet értés reményében, függetlenül attól, hogy milyen értékrendet fogadunk el.

 

Szentpéteri Nagy Richard: Tér, avagy a konzervatív távlat, Oriold és Társai, Budapest, 2024, 369 lap

 A szerző eszmetörténész, az NKE professor emeritusa