A szétterülő Prága nyugati peremén, az öreg Malejov-erdő oldalába simuló Libocban áll Szent Fábián és Sebestyén szerény temploma. Nemes, fehér homlokzata kegyesen tekint kelet felé, vigyázva falut, tavacskát. Nem messze fölötte emelkedik a XVI. századi vadászkastély, a Hvězda (csillag), amely nevének megfelelő alakban épült. Ha nem számottevő is ez a két épület, az én Prágámban felérnek a Sarkcsillaggal, mutatják az utat hazafelé, jelzik, akár hajnalodik, akár szürkül. A Fábián és Sebestyén harangjainak otthonias, repedt hangja – hála a karmelita szerzeteseknek – szelíden jelzik a nap múlását.

Adalbert érintése

Nem pusztán személyes okból kezdjük utunkat éppen Libocban. Mások mellett ez a fák közt megbúvó templom és a kastély nemcsak Prága, hanem egy másik, ötszáz kilométerrel odébb fekvő város múltjáról üzen. Ha a Hvězdától keletre, a prágai vár irányába haladunk tovább, Břevnov X. századi bencés kolostorához jutunk. II. (Jámbor) Boleszláv királyi támogatásával Adalbert (csehül Vojtěch) alapította a rendházat 993-ban. Alig néhány évvel később, ha a hagyománynak hinni lehet, ő keresztelte meg a keresztény magyar állam majdani alapítóját, Szent Istvánt, és létesítette a pannonhalmi apátságot.

Mielőtt ezt megtette volna, Liboc földjét a kolostor birtokába adták. A falu is, az erdő is mindaddig megmaradt az Adalbert alapította monostor tulajdonában, amíg 1534-ben az az I. Ferdinánd meg nem vásárolta, aki megkezdte a Habsburgok hosszú uralmát Cseh- és Magyarország fölött. A dinasztia egybekötötte a két ország sorsát, míg az első világháború végén meg nem dőlt hatalma. Ferdinánd annak idején azért indíthatta el a Habsburgok háromszáz éves közép-európai uralmát, mert nőül vette a mohácsi csatában elesett II. Lajos magyar király nővérét. A Budán született és nevelkedett Annát még serdülő lány korában, Miksa császár gyámsága idején jegyezte el. Az ő gyermekük, Tiroli Ferdinánd építtette a kastélyt, amelyen ablakomból kinézve eltűnődöm.

Várak között

Ha valaki Adalbert újonnan alapított kolostorából kelet felé vette az irányt, a Hradzsin tetején már 993-tól ott találta a Moldva folyóra alátekintő királyi várat, benne a II. Boleszláv és a nagybátyja építtette két templommal. Ha az erődítmény szélére kiment, és dél felé nézett, egy másik várat, Vyšehradot láthatta. Annak idején erről a szikláról tekintett át a Hradzsin felé Libuše mondai fejedelemasszony, a látnok, a Přemysl-ház ősanyja, amikor előre látta Prága tündöklését.

Hradzsint és Vyšehradot a Teremtő már azelőtt megjelölte, mielőtt ember rátette volna a lábát, hogy körbenézzen.

Ám mihelyt ezt megtette, felismerte, hogy amit a természet különválaszt, azt neki szentségként kötelessége tisztelni. Ha pedig harcias király választja magának székhelyül, tartós legitimitást nem nyerhetett uralmához vagy országához, ha Isten előtt meg nem alázza magát. A királyi és a szakrális tekintélynek tehát ugyanaz a szimbiózisa teremtette Břevnov kolostorát, és adta annak birtokul Liboc falvát, mint amely megkülönböztető jegyével látta el Hradzsint és Vyšehradot. Akármilyen gyakorlatias erőt szabadított is ez föl, ezen alapult az a tekintély, amely egybefoghatta a két várat, és egy várossá tette a köztük lévő tért.

Zarándokút

Aki Magyarországot ismeri és szereti, annak ez a látvány a Dunát juttathatja eszébe. Alighogy megalakult a Magyar Királyság, a két ország között megsokasodtak a jámbor utazók. István kezdeményezésére a Duna völgye vált a Nyugatról a Balkánon át Konstantinápolyba és a Szentföldre vezető főútvonallá. Se szeri, se száma a zarándoknak, aki Levantéba menet így ismerkedett meg a Kárpát-medencével és barátságos közegével, de mindez visszahatott magára Magyarországra is. Az, hogy Székesfehérvár lett koronázóvárosa és királyi temetkezési helye, összefüggött azzal is, hogy a vándorló hívők kapujaként is működött.

Cseh- és Morvaországból az út a Duna lenyűgöző kanyarulatán át vezetett. Miután a gyalogos utazó elhagyta Pozsonyt, a Csalló- és Szigetköz egykor vad ártéri táját, elfordulhatott Győrnél Tolna felé. A hajózók s a lovagok azonban továbbra is a Dunakanyar irányában haladtak, és a magyar medium regni, az országközép városait vehették célba. Így érkeztek meg először Magyarország eredetileg kettős, királyi és egyházi székhelyére, Esztergomba, utána pedig a korábbi római városba, Aquincumba, az akkori Budába, a mai Óbudára. Amikor Prága már jó ideje biztosította elsőségét Csehországon belül, Buda és Pest hírneve elmaradt hozzá képest, de az egyensúlyt jellegzetesen keleti veszedelem billentette meg.

Hegy és sziget között

„A mai Budapest lakói, anélkül, hogy tudatában lennének – fejtegeti Klaniczay Gábor történész –, két szent központ, egy szent hegy és egy szent sziget közötti összehangolt, strukturált térben élnek.” Mielőtt a rómaiak vagy a magyarok odavetődtek volna, a Gellért-hegy és a Margit-sziget másoknak is feltűnt. A régészet tanúsága szerint eraviszkuszok már a Kr. e. IV. században éltek mindkét helyen, és dunai átkeléshez használták mindkettőt. Eraviszkusz és római elődeikhez képest a magyarok Aquincumtól kissé délebbre, a mai Óbuda területén telepedtek meg, és ott éltek a XIII. századig.

1241-ben aztán jött a tatárjárás. Székesfehérváron, az akkor még mocsarakkal körülvett voltaképpeni szigeten, a soproni és a pozsonyi erődön kívül szinte az egész ország elpusztult, beleértve Óbudát és a Gellért-heggyel átellenben lévő kereskedővárost, Pestet. A dalmát menedékhelyéről a mongolok hirtelen távozása után visszatérő IV. Béla merőben új világgal szembesült: dühöngő idegenek végigportyázhattak a pusztán, megsemmisíthettek keresztény városokat. A Gellért-hegy és a Margit-sziget közötti sokkal védhetőbb dombon aztán megalapította a ma ismert Budát. A magyarok, akik a régi városból odaköltöztek, arról nevezték el, a német anyanyelvűek a folyó túloldalára tekintve új Pestként (’kemence’) gondoltak rá, és Ofennek (’kemence’) nevezték.

Miközben az újabb veszedelem elhárítására készítette föl országát, Béla másfajta alapokat is megvetett. A Várhegyen megépíttette a Nagyboldogasszony-plébániatemplomot, nem messze tőle pedig, ahol ma a Hilton Szálló helyezkedik el, a Szent Miklós domonkos kolostort. A Margit-szigeten, ahol már működött egy premontrei konvent, melyet vállalt kötelessége volt fenntartani, szintén alapított domonkos rendházat. Margit lánya a dalmáciai Klisszában született, ahová feleségével együtt menekült, és ketten Istennek ajánlották fel gyermeküket, ha az ország megmenekül. Így kezdte meg a kislány társaival együtt az áhítatnak szentelt életét.

A szigetet, mint Karen Stark írja, ellepték a „vallási és királyi intézmények”, növelve „annak fontosságát IV. Béla idején, szent különállását pedig az is jelezte, hogy a zárda falához csatlakozó királyi házba vonult vissza az uralkodó”, és ott is tért végső nyugalomra. Ám a hely hatóerejét, úgy tűnt, végleg az pecsételte meg, hogy Margit szinte dühödt önsanyargató élete idő előtt véget ért, a lakó- és nyughelyével kapcsolatos csodákról pedig özönlöttek a jelentések. Időközben az új vártól délre eső domb először kapta meg a nevét a XI. századi vértanú szentről, Gellértről. A hegy és a sziget között a királyi hatalom ismét várost épített.

Folytonosság és változás

Ha egy város több mint a lázas tevékenység merő sokszorozása, akkor nem csupán a szükséget és a gyakorlatias szempontokat veszi számításba, hiszen becsüli a folytonosságot, tudván, többet kap, mint amennyit ad. Arra alapozza létét, hogy mit kíván tőle a föld, és ez annak megfontolásához – sőt, az aziránti elköteleződéshez – vezet, hogy mi tartja fenn a földet. Egy folyó, sziget vagy hegyfok nem holt dolog, hanem az élet megnyilvánulása, és az a királyi vagy egyházi hatalom, amely a környezetében kibontakozik, megszenteli azt mibenlétének és ama jelentésének megfelelően, amelyet az ott egybegyűlő nemzedékek neki tulajdonítanak. Prága vagy Budapest városa a királyi, kulturális és szellemi tájékozódási pontjai közötti teret tölti ki: nemcsak él, jelent is valamit.

Ennek a kitöltési folyamatnak ezer fejezete van, és aligha térhetek ki a részleteire ebben a rövid írásban. De ha felfogjuk, hogy Prága két vár, Budapest pedig egy hegy és egy sziget között helyezkedik el, megértjük a későbbi, folyón átnyúló egyesülésüket: a Hradzsin, a Kisoldal, az Óváros és az Újváros egybeolvadásával jött létre 1784-ben Prága városa, illetve Buda, Óbuda és Pest összevonásával alakult meg Budapest 1873-ban – természetes kiteljesedésképpen, nem pedig kényszerházasságként.

IV. Károly új székesegyházat emelt a Hradzsinon, miután 1344-ben Prága elnyerte az érseki székhely rangot. Az Istennek ez a roppant bárkája mindmáig változhatatlan alakot ölt – a nemzet szent és profán történetének sziklára épült tárházát. Ugyanakkor tájékozódási pontot is képez a folyó a túloldaláról, illetve felső és lenti szakaszáról nézve: a Károly hídon át magára vonja az újvárosi fiatornyos házak és Vyšehrad figyelmét. Amikor IV. Károly összekötötte Hradzsint és Vyšehradot, a múltat is össze akarta kapcsolni a jövővel, az Isten uralmát az emberével. Fia, Zsigmond ötven évet töltött utána a magyar trónon, és az apjánál is nagyobb feladatot vállalt. Lenyűgöző építkezésbe kezdett, az új királyi palotával Budát minden kétséget kizáróan az ország fővárosává tette, és Európa nagy udvaraival is összekötötte.

Megszentségtelenítés

„Alig maradt valami mindabból, ami egykor itt állt” – sopánkodik az öreg vyšehradi harangozó az odalátogató Johann Georg Kohl német utazónak 1841-ben. – „És amit jelentett, mindazt mára elfeledtük.” Ha Pesten a Belvárosban, Budán a Várhegyen vagy Prágában az Óvárosban barangolunk, elfoghat minket ez a fajta búskomorság. Mindaz, amit egykor szentként tiszteltek, mára a megszentségtelenítés prédája lett, mindazt, aminek jelentése volt, mára lerontotta a kérlelhetetlenül hódító semmitmondás. Ez a Nyugat története, benne e városoké is. Ám ez a küzdelem kétségtelenül több sebet ütött Budapesten, mint Prágán.

A keservesen hosszú megszállások különösen az 1620-as fehérhegyi csata után örök nyomot hagytak a városon, hiszen megszűnt a nemzet igazodási pontja lenni. Ám a folytonosság prágai megszakadásai rendszerint a civilizáció belső konfliktusaiból is fakadtak, ami mára más megvilágításba helyezi a következményeket. A látogatókat lenyűgöző barokk pompa sokáig idegen kényszernek, az anyanyelvét beszélő hit legyőzésének és germán univerzalizmus alá szorításának, ellenreformációs diadalemléknek számított. Ma ezek az épületek jól megférnek a szecessziós csodák mellett, melyekben a cseh polgárság dacos kérdése testesült meg: „Kié a város?” Két évvel ezelőtt, százkét esztendővel azután, hogy a felajzott nacionalista csőcselék ledöntötte, újra felállították a Mária-oszlopot az Óváros téren a Husz János-emlékmű mellett.

Jóllehet Prágát többször is megszállták, a harmincéves háború óta csatát nem vívtak ott, Budapesten viszont annál többször dühöngtek az Erinnüszök. Miközben Prágában barokk templomok épültek, Budán és Pesten a templomokból mecseteket alakítottak. Buda igazában soha nem tudta kiheverni a másfél száz éves török hódoltság megaláztatásait, melyeket a Habsburg hódítás és mellőzés zord egyvelege követett. Buda nagy történelmi színhelyein fájdalmas űr tátong: Zsigmond korszakos építkezéseinek úgyszólván nyoma sem maradt. Nehéz a megszentségtelenített helyeket ismét jelentéssel felruházni. A török dúlás folytán Margit zárdájának ma már csak a romjai állnak, a Kalapos Király, II. József kétszázötven év múlva tetézte a pusztítást: Margit ereklyéit megsemmisíttette.

Különös módon Budapest menetközben mégis szert tett valamire, amire Prága ritkán. Külföldi szemmel a vértanúság és az emlékezés sajátos egyvelege, a leigázhatatlan dac méltósága hatja át a huszadik századig főként Pestet.

Az egymást követő hódítók rendre leradírozták a középkor emlékeit, ám a folytonosság szellemét a város valahogy mégis visszanyerte. A tizenkilencedik századi épületek és utcák magukon viselik a legutóbbi városvédések nyomait és szellemét, ám ha másképpen is, mégis összekapcsolódhatnak a város jelentésével. Végtére IV. Béla áttelepítette Óbuda polgárait nevükkel, törvényeikkel és szokásaikkal együtt az új helyre. Ha a megszentelődés állandó folyamat, a jelentés pedig örök védelemre szorul, akkor R. Várkonyi Ágnessel szólva: „A magyar történelem nem más, mint Buda folyamatos visszafoglalása.”

A szerző történész

Fordította: Pásztor Péter