David Bennett, ötvenhét éves marylandi ezermester szíve összeomlott. Korábban nem tartotta be az orvosi utasításokat, nem volt jogosult szervátültetésre. Januárban doktorai mégis új szívet ajánlottak neki: egy disznóét. Élt a lehetőséggel, mert tudta, hogy ez az utolsó esélye az életre. „Tudom, hogy ez egy vakon leadott pisztolylövés, de nincs más választásom” – nyilatkozta a Baltimore-i Maryland Egyetem Orvosi Központjának sajtóközleményében. Január 7-én megtörtént a transzplantáció. Az átültetendő sertésszívet genetikailag úgy módosították, hogy az emberi szervezet számára befogadható legyen.

Bennett nyolc hétig élt új szívével:

halála után kiderült, hogy az átültetett szerv sertés herpeszvírussal fertőződött, amit a tesztek nem mutattak ki. Ám egy másik faj szívével még néhány héttel több élet is hatalmas eredménynek számít. Az emberi immunrendszer ugyanis percek alatt támadni kezdi a nem génmódosított sertésszerveket. „Várakozáson felüli, hogy a páciens két hónapig élt” – mondja Luhan Yang, a kínai hangzhou-i Qihan Biotech biomérnöke és vezérigazgatója.

Ráadásul ez csak egy a számos xenotranszplantációs eset közül, amelyek az idén megtörténtek. Pár hónappal a Bennett-féle eset után két, egymástól független kutatócsoport is arról számolt be, hogy három agyhalottnak nyilvánított emberbe ültettek át sertésvesét. A szervek kiválasztották a vizeletet, és az emberi immunrendszer nem lökte ki őket még két-három nappal a transzplantáció után sem. Ezeken túl a sebészek két újabb disznószív-átültetést hajtottak végre agyhalottakon júniusban és júliusban.

Csak az Egyesült Államokban több mint százezren várnak vesére,

akik közül sokan elhunynak várakozás közben. Az állati szervek átültetése nagymértékben rövidíthetné a várólistákat. Ám ez még messze van. A kutatók egyelőre a szabályozó hatóságoktól várnak választ több benyújtott pályázatuk ügyében, például az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hatóságától (FDA). Az FDA szóvivője viszont azt mondja, hogy az ügynökség nem kívánja kommentálni a kérelmek állapotát vagy egyáltalán létezését.

Az állatról emberre történő szervátültetés a transzplantációs sebészek régi álma. Az 1960-as években a kutatók csimpánz- és páviánszerveket teszteltek embereken, korlátozott sikerrel. Nem lenne praktikus elegendő állatot nevelni az átültetéshez. A sertés ésszerűbb szervforrás lehet, mert méretét és anatómiáját tekintve is közelebb áll az emberhez, és már most is tömegesen tenyésztik.

A disznószívnek még előnyei is lehetnek az emberszívvel szemben.

A műtéteket előre meg lehetne tervezni, és a szerveket frissen felhasználni, ahelyett, hogy egy sebészeti teamnek azonnal készen kelljen állnia, amikor a genetikailag kompatibilis donor meghal. Ezenkívül előfordulhat, hogy a sebészek nem ismerik az emberi donor betegségtörténetét vagy genetikai hajlamát. „A donorok szűrésére egy órát tudunk fordítani, több időnk nincs” – mondja Jay Fishman, a bostoni Massachusetts General Hospital fertőző betegségek specialistája. A sertéseknél „lehetőségünk adódik olyan szűrésekre, amelyeket embereknél nem végzünk”.

Az 1990-es évek elejéig a sertésszervek még nem voltak alkalmasak emberi átültetésre, a humán immunrendszer elutasította őket. Erre rövidesen megoldást találtak, amikor rájöttek, hogy az emberek és más főemlősök immunrendszere főként a sertéssejtek felszínén található cukormolekulákra reagál. A CRISPR-Cas9 génszerkesztő technológia megjelenése a 2010-es években katalizátorként szolgált a terület számára. Azóta már több cég is kifejlesztett sertésszíveket különféle genetikai módosításokkal. A Bennett-féle sertések már tíz genetikai módosítást tartalmaznak. Jelenleg pedig ott tartunk, hogy megszületett egy új-zélandi minimalacalom, melyeknél nincs szükség növekedéskorlátozásra, mert szerveik természetüknél fogva hasonlóak az emberéhez.

Félelmetes, ugye? És még mindig nem ejtettünk szót a dolog etikai oldaláról. Arról, hogy az állatvédők mit szólnak mindehhez. Milyen identitásbeli kérdések merülhetnek fel abban az emberben, aki ezentúl egy disznó szívét kapja? Sőt, a xenotranszplantáció vallásetikai kérdéseket is felvethet. Egyáltalán, meddig mehet el a tudomány? Mert megy, sőt robog. De szabad-e ilyet?

Forrás: Nature, Sara Reardon