Eötvös Károly (1842–1916), a nagy tekintélyű jogász, politikus, író – nem állt rokonságban a báró Eötvösökkel –, 1875-ben öt barátját, nevezetesen Salamon Ferencet, Gyulai Pált, Szilágyi Sándort, Nagy Miklóst és Szentirmay Józsefet balatoni utazásra invitálta. Huszonöt évvel később, 1900-ban megírta az Utazás a Balaton körül című elbeszélésgyűjteményét, majd kilenc évvel később a folytatást (A balatoni utazás vége). Eötvös elsősorban a tiszaeszlári vérvádról szóló, A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége című, 1904-es könyvével vált ismertté, mely perben ügyvédként is sikerrel járt el. Balatoni könyve egy másik arcát mutatja, nem a komoly vizsgálódóét, hanem a humorra, iróniára fogékony szerzőét. Az afféle útikalauz számos művelődéstörténeti információ mellett szórakoztató anekdoták sorával bilincseli le ma is az olvasót.
De miért várt huszonöt évet a megírással? A könyv első oldalain megtudjuk, hogy Gyulai Pált annyira megihlette Badacsony, hogy ott, helyben megígérte, megírja élményeit. Erre várt, várt Eötvös, de az irodalmár műve elmaradt, s így ő, a jogász látott hozzá, hogy papírra vesse a huszonöt évvel korábbi emlékeket.
„A Balaton ábránd és költészet – kezdte az országos hírű ügyvéd –, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre. Se mérnök, se tudós, se állatbúvár azt igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, aki egyúttal költő és történetíró s azonkívül erdélyi ember.” Napjainkban persze a Balatonban gyönyörködőnek nem feltétlenül kell költőnek, történetírónak vagy erdélyinek lennie. A tömegturizmus árnyoldala, hogy aki e tájon akarja legeltetni a tekintetét, azt folyton megzavarják a hangoskodó, szemetelő kirándulók, rút építmények, viszont előnye, hogy nem kiváltság a Balaton élvezete: a száz évvel korábbihoz képest sokszorosára nőtt azok száma, akik hazánk e csodás táját élvezhetik.
Nem Eötvös és társai voltak az elsők, akik a Balatont felfedezték, de kevesen vállalkoztak arra, hogy olyan részletességgel bemutassák, miként Eötvös tette. „Petőfi talán sohase látta. Arany és Tompa nem törődtek vele. Vörösmarty az ifjúkort nem töltötte partjain. Berzsenyi és a két Kisfaludy lelke csak a hősiség és a honfi-bánat napsütötte rónáin vagy ködös rengetegeiben tanyázott. Pedig ők jól ismerték a Balatont, lelkesedtek is érte, sőt Berzsenyi nemegyszer meg is kísérlette, hogy bevonja költészetének aranyfátyolával. Csokonai is csak egyszer lángolt érte. Tihanynak riadó leánya, a vitára mindig készen álló visszhang bírta szóra lantját. Ha az ő lantja olyan korán össze nem tört volna!” – állapítja meg Eötvös.
Az utazók végcélja: Badacsony. Az északi parton közelítettek. Az első útiállomás, Füred akkori ismertségéhez Jókai számottevően hozzájárult, hiszen két évtizedig lakott nyaranta ottani villájában.
A téli Balatont soha nem látta, a rianásnak hangját soha nem hallotta, mégis azt írta le Az arany emberben. Eötvös számára ez is annak példája, hogy a művészetben a megtapasztalt valóságnál fontosabb a képzelőerő. A képzelet tudja az ismeretlent úgy megragadni, hogy az az olvasó lelkét megérintse. De nem csak író kötődött Füredhez: a jogtudós Csemegi Károly is ott írta műveinek nagy részét.
Füred már a XIX. század első harmadában kiemelkedő szerepet játszott a magyar kultúrában: ott nyílt meg ugyanis 1831-ben – közadakozásból – az első magyar nyelvű nemzeti színház (Erdélyben, Kolozsvárott már működött magyar színház, de a magyarországi színházak mind német nyelvűek voltak).
Füredről Tihanyba utazott a kompánia. Itt különösen elevenében volt Eötvös Károly; négy fejezetet is írt – talán máig érvényes módon – a Balaton legexkluzívabb településéről. Egészen I. Endre temetéséig nyúlik vissza történelmi eszmefuttatása, melyben megemlékezik a régi tihanyi várról és az apátságról is.
A déli partra, Balatonföldvárra hajóval mentek át. A hajózás már évtizedek óta működött. Széchenyi gróf nemcsak az első gőzhajót építtette a Balatonra, hanem a kikötőkre is volt gondja: kilencet alakítottak ki akkorra két parton. Eötvösék utazásakor nemcsak hajók, hanem a déli oldalon vasút is biztosította a közlekedést. Így Földvárról Boglárra vonaton mentek, majd ott újra hajóra szálltak, és elérték a végcélt, Badacsonyt.
A balatoni nyaralóhelyek Eötvös szerint nagyon jól mutatják a magyar társadalom csoportjainak rendies elkülönülését. „Balatonföldvár főrendi fürdő – írja –, Siófok zsidó fürdő, Almádi polgári fürdő, Kenese hivatalnokfürdő, Balatonfüred hol papi, hol zsidó fürdő, Badacsony nemesi fürdő, Keszthely vegyes fürdő. És így tovább.”
Badacsonyban, számol be: „megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkénytelen kiáltás jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás, gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez hasonló tüneményt.” Eötvös természetesen itt is elmerül a színes történetekben, a betyár Sobri Jóskától Kisfaludyn át Szegedy Rózáig.
A kötet kilenc évvel későbbi folytatása csekély kiegészítést hoz a Balatonról. Szó esik Sümegről, Szigligetről, Keszthelyről és Hévízről. Illetve megjelenik rövid utalásokban a balatoni, konkrétan a badacsonyi és a somlói bor nagyszerűsége is. A könyv nagyobbrészt anekdotafüzér, az olvasónak az az érzése támad, hogy az első kötetből kimaradt történeteket mindenképp el akarta mesélni a szerző, s ezért jelentette meg a folytatást.
Eötvös óta, mindannyiunk örömére, bővült a borvidékek listája a Káli-medencével, Csopakkal vagy a déli parton Boglárral és Lellével. Ugyanakkor a balatoni hajók mára lerobbantak, sokan várjuk a hajópark ígért megújulását. S milyen szép is volna, ha a Balatonakarattya és Aliga közötti tizenöt kilométeren megépülne a vasút, hogy az egész Magyar Tengert körbe lehessen járni vonattal, és ha, miként Eötvös idején, a tóparti étkezdékben ismét lehetne balatoni halat fogyasztani, mert elmúlik a most véglegesnek látszó tiltás.
E kívánalmak, felvetések persze túlmutatnak Eötvös látásmódján. Őt betöltötte a csodálatos környék élménye, az ottani emberek, várvédők, halászok, betyárok vagy éppen színészek örömökkel és bánatokkal, vigassággal és küzdelmekkel teli élete. A táj és története úgyannyira magával ragadta őt, hogy meg sem fordult a fejében bármiféle újabb beavatkozás, javítgatás óhaja. Élményvilága a XIX. század végéhez kötődik, az eltömegesedés jelenségeivel csak egy évszázaddal később kellett szembesülni. A tömeges turizmus, nyaraló-, szállodaépítés és az ehhez szükséges infrastruktúra a Balaton részévé vált. Eötvös világa mára visszahozhatatlanul letűnt, de arra sarkallhat, hogy a mai Balatont szebbé, élménygazdagabbá tegyük annál, mint ahogyan napjainkban gyakran kénytelenek vagyunk látni.
Borítókép: Eötvös Károly balatonfüredi emléktáblája
