Corvin János horvát-szlavón bán, hűen számos előkelő magyar főúrhoz, a pálos rendet előszeretettel vette pártfogásába. A Varasd megyében található lepoglavai kolostort a török veszély miatt megerősíttette, erődkolostorrá alakíttatta át, és a templomot temetkezési helyéül jelölte ki. Mátyás király természetes fia, ahogyan a házasságon kívül született gyermekeket nevezték, harmincegy éves korában, 1504-ben hunyt el, és akaratának megfelelően a pálos templom főoltára előtt lévő sírba temették. Ugyancsak itt helyezték el hatéves korában meghalt fiának, Kristófnak, a Hunyadi-ház utolsó férfi leszármazottjának földi maradványait is. Ez az ismert tény tette lehetővé, hogy az utóbbi években a régészetben alkalmazott archeogenetikai tudományos eljárással megállapítsák a székesfehérvári nemzeti romkertben lévő csontkamrában (osszáriumban) felhalmozott leletek közül Mátyás király maradványait.
A magyar történelem szakrális helyszínén, Székesfehérvárott koronázták meg legtöbb középkori királyunkat, egészen 1543-ig, amikor a törökök elfoglalták a várost. Az érvényes trónra kerülésnek három feltétele volt: az arra méltó személyt a Szentkoronával az esztergomi érsek Székesfehérvárott koronázza meg. A város szakrális jellege abban is megnyilvánult, hogy Szent István által német székesegyházak mintájára építtetett, majd az utódai által bővített, monumentális
Nagyboldogasszony-bazilikában temetkeztek a magyar királyok. Szent István, illetve Imre herceg után Könyves Kálmánt követően vált szokássá, hogy a Szűz Mária patrociniumát (titulusát) viselő bazilika váljék nemzeti panteonná,
egészen 1540-ig. Akkor temették ide utolsóként I. János királyt, vagy ahogyan általában ismerik, Szapolyai Jánost.
Amikor három évvel később török fennhatóság alá került Fehérvár, a sírok egy részét feldúlták. A sírgyalázókat valószínűleg nem vallási indíttatás vezette, hanem az előkelők mellett remélt kincsek utáni vágy. Amikor a tizenöt éves háború során (1591–1606) a keresztény seregek 1601-ben rövid időre visszafoglalták a várost, a megmaradt sírokat a vallon zsoldosok rabolták ki. Ekkor pusztult el – a lőportorony felrobbanása miatt – a bazilika legnagyobb része, majd később a maradék építőanyagot erődítésre használták a törökök, a székesfehérvári püspökség 1777-es megalapítása után pedig – mint Hankó Ildikó antropológus írja – kőbányának használták.
Évszázadok teltek el anélkül, hogy érdemben hozzányúltak volna a romterülethez. Mintha csak mementóként élte – halta – volna mozdulatlanságát, sebként emlékeztetve a szomorú múltra. A leírások szerint Mátyás király sírkápolnája 1800-ban még állt a bazilika omladozó oldalfalánál. 1839-ben találtak rá építkezés közben az első két sírra, majd 1848-ban került elő a III. Bélának és feleségének tulajdonított, épségben megmaradt sír, a vörösmárvány szarkofág. Batthyány Lajos miniszterelnök Érdy Jánost, a Nemzeti Múzeum régiségtárának vezetőjét bízta meg a kor lehetőségei szerinti szakszerű feltárással. (III. Béla és Châtillon Anna feltételezett csontjai 1898-ban a budavári Mátyás-templomba kerültek.) 1862-ben a neves művészettörténész, építész, Henszlmann Imre kapott megbízást a feltárási munkálatok folytatására. Mint ugyancsak Hankó Ildikó írja, két hónap alatt harminchárom sírt tárt fel, mivel azonban az egyes személyek azonosítása a kor tudományos színvonalán reménytelennek látszott, valamennyi csontmaradványt az első magyar Habsburg uralkodó, Albert király (1437–1439) sírkamrájában halmozta fel.
A királyok maradványainak hányatott sorsa a huszadik században folytatódott. Hóman Bálint, a középkorral foglalkozó kiváló történész, vallás- és közoktatási miniszter, Szent István halálának kilencszáz éves évfordulója közeledtén (1938) szorgalmazta a székesfehérvári romterület teljes régészeti feltárását. Bartucz Lajos antropológus-professzor 1936-ban hozzá is látott a munkához, de a következő évben a megbízók sürgetése miatt be kellett fejeznie a kutatást. Albert király sírkamrájában – mint írja – „…összehányva és szinte a felismerhetetlenségig összekeverve a koronás főket is magába foglaló csontokat” talált.
Az 1938-as ünnepségek idejére valamit kezdeni kellett az előkerült leletekkel. 1938. augusztus 15-ére, Szent István augusztus 15-i halálának évfordulójára a maradványokat sebtében nyolcvanhárom faládába zsúfolták, és az alkalomra épített mauzóleum előtti téren ásott kriptában helyezték el. Shvoy Lajos püspök beszentelte a csontokat, majd a sírhelyet kőlappal fedték le, rajta kereszttel. Bartucz professzor méltatlankodva írta: „Legalább a [meghatározható, azonosítható] királysírokból származó csontvázak részére biztosíthattak volna időtálló, fémből készült ládákat.”
A maradványok kálváriája 1982-ben folytatódott, amikor a királysírok újabb vizsgálatát rendelték el. Anatómiai szempontok szerint igyekeztek csoportosítani a csontokat, majd évtizedek múltán, a 2000-es évek elején, immár fémládákban helyezték el őket a nemzeti emlékhelyen.
Ezzel elérkeztünk a mához, amikor is a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutató Központja, Neparáczki Endre igazgató vezetésével nekilátott a székesfehérvári romterületen található valamennyi csontmaradvány azonosításának.
Az archeogenetika természettudományos módszer, s mint Neparáczki Endre mondja: „Annyiban különbözik bármely más – ma élő személyeken végzett – humán- genetikai vizsgálattól, hogy csontmaradványokból, régészeti leletekből nyerjük ki az örökítőanyagot, a DNS-információt. Ez nem annyira könnyű, hiszen a csontokban kis mennyiségű DNS őrződik meg az idők folyamán. A talajban a baktériumok és egyéb mikroorganizmusok hatására megindul a lebomlás, a sejtek elhalása. A DNS esetében ezt úgy kell elképzelni, hogy az addig a sejtben és a sejtmagban található örökítőanyag – a több mint hárommilliárd bázispár – összetöredezik. Ezt az összetöredezett DNS örökítőanyagot nyerjük ki az archeogenetikai eljárások során.”
A genetikusok tehát meg tudják határozni egy adott régészeti maradvány örökítőanyagát, az örökítőanyagból pedig következtetni lehet a leszármazásra. „Ezzel az eljárással három kutatási területre terjed ki a figyelmünk. Eleinte kizárólag a mitokondriális DNS örökítőanyagára koncentráltunk. Ennek az a sajátossága, hogy viszonylag nagyobb mennyiségben nyerhető ki a csontmaradványokból. Kizárólag édesanyáról öröklődik a fiú és a leánygyermekekre, úgynevezett anyai öröklődésmenetet mutat. Ennek segítségével az anyai családfát tudják fölrajzolni a genetikusok.”
Magyarországon először náluk – mondja Neparáczki Endre –, a Szegedi Biológiai Kutatóközpontban, a Raskó István vezette kutatócsoportban sikerült az Y kromoszómából markereket meghatározni. Ennek az Y kromoszómának az a genetikai sajátossága, hogy kizárólag apáról fiúra és férfiágon öröklődik tovább. Mindez kiegészülhet a teljes genom vizsgálatával, a maradék huszonkét pár kromoszóma örökítőanyagának leolvasásával és meghatározásával.
A hazai kutatásban a 2000-es évek óta használják ezt a módszert Szegeden, a történeti népesség összehasonlítására. Kásler Miklós professzor kezdeményezésére később családfakutatásokra is alkalmazták. Ugyancsak az ő szorgalmazására indul meg hamarosan – harmadik kutatási területként – a mai Kárpát-medencében élő, magyar nyelven beszélő etnikumok genetikai kutatása.
„A 2010-es évek második felében vetődött fel először a gondolat: jó lenne a kiemelkedő uralkodói családok genetikai vizsgálatánál is igénybe venni az archeogenetika tudományát. Közben jelentős technológiai fejlődés következett be. 2016-tól itthon is megjelent a már sokkal pontosabb, úgynevezett újgenerációs szekvenálás. (A DNS-szekvenálás olyan biokémiai módszer, amelyet a DNS oligonukleotid bázisainak, tehát az adeninnek, guaninnak, citozinnek és a timinnek a sorrend-meghatározására használnak.)”
Ezek után azt kérdeztem Neparáczki Endrétől, hol tart ma a nemzeti sírkertben előkerült maradványok archeogenetikai azonosítása.
„A lepoglavai mintavétel után idén márciusban megkezdtük a Székesfehérváron található nemzeti osszáriumnak a genetikai vizsgálatát. »Csak« annyi a dolgunk, hogy ebből a csonthalmazból
meghatározzuk minél több csontmaradvány örökítőanyagát, és ha találunk egy olyat, amely egyezik Corvin Jánoséval és fiáéval, Kristóféval, akkor megtaláltuk Hunyadi Mátyás földi maradványait.
De azonosítani fogjuk az összes uralkodót, a feleségeket, valamint a hercegeket és a családtagokat is.”
A Kásler Miklós professzor vezette kutatócsoportnak sikerült meghatároznia az Árpád-háziakra jellemző Y kromoszóma markereket, majd pedig – immár Neparáczki Endre részvételével – III. Béla teljes örökítőanyagát 2020-ban. Felfedeztek egy másik Árpád-házi uralkodót, aki feltehetően II. (Vak) Béla (1131–1141), akinek ma már nemcsak az Y kromoszómáját ismerjük, hanem a teljes genomszekvenciája is rendelkezésünkre áll.
„Minél több uralkodót azonosítunk a családból, annál biztosabban tudjuk megmondani, melyik maradvány kihez tartozik. Nemcsak Szent István és az Árpád-háziak, hanem sok más koronás fő, így az Anjou-uralkodók földi maradványait is azonosítani szeretnénk. Az első kutatási szakaszban kizárólag a koponyamaradványokra, azokban található sziklacsont-maradványokra koncentrálunk. A kutatás második fázisa hosszabb lesz, amikor majd a vázcsontokra fordítjuk a figyelmünket. Hosszas munka előtt állunk, amelynek során több mint kilencszáz személy genetikai örökítőanyagát határozzuk meg.”
A kutatás célját a biológus kutató a következőképpen határozza meg, ami egyben tükrözi napjaink egyre inkább terjedő tudományfelfogását is, amely szerint a humán és a természettudományos szemlélet, valamint módszertan együttes alkalmazása vezethet minket újabb felismerésekhez.
„Szeretnénk egyfajta rendet teremteni az uralkodóinkhoz méltatlan romkertben. Az azonosítás után királyaink remélhetően méltó temetés során »visszakapják« azonosságukat, és a sírokhoz elzarándokolhatnak mindazok, akik múltunkban értéket látnak, illetve kegyelettel adóznak elődeink iránt.”
Borítókép: Középkori romkert, fotó: Wikimedia Commons/Globetrotter19
