A végzet előtti utolsó pillanatokban – 1991 nyarán, július közepén – a korabeli magyar sajtó, az újvidéki Napló pedig így számol be a vukovári hétköznapokról: „Vukovár szellemváros. Az utcákon alig van járókelő, de annál több a rendőr és a katona. Este kilenckor minden étterem és kávéház bezár. Biztonsági okokból, mondják. És arra figyelmeztetnek, hogy sötétedéskor már ne merészkedjünk ki az utcára.”

Ami ezután következett, amiatt nevezték a második világháború utáni Európa új Sztálingrádjának,

magának a valóságos és látható földi pokolnak és még sok mindennek. A nyolcvannégy napig – november 18-ig, a város szerbek általi elfoglalásáig – tartó ostrom után jó néhány hónappal járhattam a városban, és ott, amennyire az aknáktól való fuldokló félelmemben tudatosíthattam magamban, át kellett élnem a világháború befejeződése után hat-nyolc-tíz évvel született nemzedék sokkoló rádöbbenését az 1945 óta kitört első nagy európai háború láttán, az időtlennek-végtelennek propagált-hinni akart Örök Béke ingatagságát, velejéig hazug voltát és legfőképpen a pusztítás naturális iszonyatát.

Majd három és fél évtized múltán most újra itt lenni és az akkorinál jóval hosszabb időt tölteni Vukováron: a maga nemében szédületes élményözön géppuskasorozatait éppúgy jelenti, mint a szembesülések, viszontlátások és felismerések siketítő robbanásait.

Folyamatos morajlást, benyomások, hangulatok, gondolatfutamok ködét-füstjét. A mártírvárosnak is mondott, egykoron negyvenöt-, ma alig huszonháromezres Duna-parti település jószerével páratlan legújabb kori históriájáról jelentő tanúskodást.

Domonkos László 30 év után tért vissza, felmérni a változást

 

Horvát adatok szerint az ostrom idején és a város eleste után – a közvetlen harci cselekményeket nem számítva – ezerhétszáztizenkét embert gyilkoltak meg a megszállók, több mint háromezer ember eltűnt, négyezer-hétszáznégy személyt internáltak, a menekültek összlétszáma harmincötezerre tehető. Az úgynevezett Jugoszláv Néphadsereg (JNA) nevében a városra törő szerbek több mint tizenegyezer katonát, kétszáznyolcvan harckocsit és harminc repülőt veszítettek. A város huszonnyolcezer-száznyolcvannégy lakásából nyolcvanöt százalékban nyolcezer-nyolcszázhetven, száz százalékban nyolcezer-kétszáznegyvennyolc pusztult el. Amikor 1991. november 19-én megadja magát az, ami Vukovárból, a valamikori, barokk házsorokkal ékes-nevezetes Valkóvárból megmaradt, a jó néhány hónappal később összeszorult gyomorral és nemzetközi újságíró-igazolvánnyal felfegyverkezve odaérkező magyarországi elé olyan összkép tárult, amelyet annak idején (de jó darabig még később sem) nem igazán tud elmondani-érzékeltetni senkinek. (Pedig nem éppen gátlásos-visszafogott-szófukar pasasnak ismerik az illetőt.) Most pedig… amikor megpillantom a helységnévtáblát, nagyjából úgy érzem magam, mint amikor a sorozóbizottság előtt az utolsó, még rajtunk lévő ruhadarabot is levetették velünk.

*

Az első út persze hogy a magyarokhoz kell vezessen. A magyarokhoz, akik világ csodájára hivatalosan még mindig háromszáznegyvenhatan vannak itt Vukováron. Takaros székházukat – 2010-ben magyarországi segítséggel egy itteni szerbtől vásárolt, sérült építményt – teljesen felújították. A város és a megye is segített, Trianon évfordulóján, a Nemzeti Összetartozás Napján, 2016. június 4-én avatták fel Kövér Lászlónak, az Országgyűlés elnökének jelenlétében – hogy most diadalmasan kétfelől is ragyogjon az aranyszínű két táblán a kétnyelvű két felirat:

„Vijece madjarske nacionalne Manjine Vukovarsko-srijemske zupanije, Vukovár Szerém megye magyar kisebbségi önkormányzata”,

„Vukovar város magyar kisebbségi önkormányzata, Vukovár, ulica Marina Drzica 7.” Fölötte piros-fehér-zöld színezéssel: „Madjarski Dom, Magyarok Otthona, Udruga Madjara Grada Vukovara, Vukovári Magyarok Egyesülete”. Odabenn népviseletek és könyvek, magyar újságok-folyóiratok, magyar címer, Szent Korona, fényképek és bútorok – egy néprajzi múzeum, egy tágas, gazdag klub és egy kisebbfajta művelődési ház sajátos elegye. A könyvek-újságok-folyóiratok közül elénk teszik a Rovátkák című folyóiratot („horvátországi magyar kulturális és tudományos folyóirat”), az ez évi második számában meglepetten fedezzük föl az elnök asszony által örömmel mutatott írást: „Jakumetovics Rozália háborús feljegyzései – 1991. augusztus–november.” Idézem: „Október végére, november elejére a kórház már annyira megtelt sebesültekkel, hogy nem tudtuk őket hová elhelyezni. (…) A kórházi óvóhelyen a súlyos sebesültek ágyai két sorban álltak, olyan szorosan egymás mellett, hogy csak egy tolókocsi fért el köztük. Minden ágy fölött függőágyak is voltak, ahol a könnyebb sérültek feküdtek. (…)

A jugoszláv hadsereg addigra már körbevette a várost, a gránátok csak egyre hullottak,

és egyre több és több lett a sérült. (…) Körülöttünk minden égett: a rendőrség, a bíróság, a középiskola épülete. (…) Aztán elhangzott, hogy elesett a város. (Vukovár az 1995-ös erdődi megállapodást követő két átmeneti év leteltéig, tehát tulajdonképpen egészen 1997-ig van szerb megszállás alatt – D. L.)

A támadók már a központban voltak. A horvát önkéntesek, civilek, akik csak tudtak, elmenekültek. (…) Mi a kórházban maradtunk. Bejöttek a csetnikek és a hadsereg emberei. Összeszedtek és elvezettek több embert, pisztolyt tartva a hátuknak. Nekünk a sebesülteket reggelre fel kellett készíteni az útra, össze kellett állítanunk a névsorukat. (…) Körülöttünk csetnikek voltak, köpködtek, káromkodtak, átkozódtak. (Rozália szóbeli kiegészítése szerint egy Szlobodan Milosevicsnek szóló dalt énekeltek: „Slobo, Slobo, küldjed a salátát, lesz hús, levágjuk a horvátokat.” – D. L.) Egy szegény kiskutya ott sompolygott, éhes volt, kereste a gazdáját. Erre egy csetnik felkapta, elvágta a nyakát, és felénk tartotta: »Így kellene veletek is végezni!« (…) A város olyan volt, mint Hirosima az atombomba után. És hullák minden lépésnél. (A város ostroma idején ötvenkét vukovári magyar esett el – D. L.) A könnyeim csurogtak, nem éreztem, hogy éhes vagy fáradt lennék, nem fáztam, nem tudtam magamról semmit, csak a halál szagát éreztem. Imádkoztam…”

*

A nevezetes, 1998-ra teljes pompájában helyreállított Eltz-kastélykomplexumban levő városi múzeum jóformán mindent megmutat a valamikor Valkóvárból és a későbbi Vukovárból. Mire kiérünk a Duna-partra, ahol a Vuka, a néhai névadó Valkó folyócska ömlik a folyamba, s a belvárosban az itt-ott máig jócskán látható üres telkeken, házfoghíjakon és romos-agyonlyuggatott házakon túl feltűnnek a Mária Terézia korát, a tartományi barokk stílt idéző, jellegzetes boltívekkel-oszlopos épületek, az üde, többnyire okkeres árnyalatú színek, a reklámok és a kávéházak: az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy íme, harmincnégy év után is le lehet győzni a Rontó Időt, az Időtlenség diadala mégiscsak örök és tényleg halhatatlan – ám azután, rövidesen rá kell jönni: nem ennyire szép a menyasszony. Sőt.

A vukovári víztorony ma már csak műemlékként őrzi a háború nyomait

 

A várostól alig tíz kilométerre levő Ovcsara a háború előtt mezőgazdasági major volt, a gazdaságon belüli tárolóépületekkel. Az egyik nagy juhhodályban – a mai emlékházban – géppisztolyokkal és géppuskákkal lőtték halomra azt a kétszáz embert, akik között idősek, nők, gyerekek és sebesültek is voltak. Odabenn szinte koromsötét, csak az áldozatok falakba beépített fényképe villan fel időről időre. Középen lobog az örökmécses, akárcsak benn, a városban a Hősök temetőjében, ahol most érdeklődő amerikai katasztrófaturista-csoportokat vezetnek angolul kiválóan beszélő fiatal horvát hölgyek, és ahol a végtelenbe vesző ösvények két oldalán éppúgy

végeláthatatlan sorakoznak a virágokkal borított sírok,

mint (lásd: Hair-film) a Vietnámban elesett amerikai katonák hófehér sírkeresztsorai. Összesen körülbelül ötezer.

Ám itt, Ovcsarán van még valami, amire férfiember – ha katonaviselt, pláne – különösen érzékeny lehet. A sorozatlövő fegyverekből ugyanis – tartós használat során – szinte számolatlanul röpülnek ki a töltényhüvelyek. A géppisztolyokból kisebbek, a géppuskákból-golyószórókból nagyobbak. Az ittenieket – irtózat – beépítették, beledolgozták a valamikori juhhodály lebetonozott padlózatába. Úgyhogy amikor belépünk az építménybe, a bejárat előtt és után kisebb-nagyobb hüvelyek százain kell végiglépdelnünk, ha odabenn az áldozatok arcába akarunk nézni…
A vukovári víztorony ötven méter magas, 1968-ban épült, és kétezer kétszáz köbméter kapacitású víztartállyal rendelkezett egészen addig, míg az ostrom alatt összesen hatszáznegyven belövést nem kapott. (És mégsem dőlt össze, áll ma is.) Ma már vitán felül Vukovár abszolút, egyedüli, kizárólagos és legnagyobb jelképe, jóformán érintetlenül hagyták, mementó, emlékhely, valóságos és szimbolikus kilátó és monumentális-masszív háborús szemléltetőeszköz rengeteg kisebb-nagyobb lyukával-sebhelyével.

Így szerepel képeslapon és hűtőmágnesen, bögrén és pólón, élethű gigaszuvenír,

miközben úgy tűnik, odafönn egyfolytában fúj a szél, fennen lobog a horvát zászló. Az építmény néma mozdulatlanságban mered a baljóslatúan sötétlő ég felé. Boris Tadić szerb elnök 2010 novemberében ugyan a városba látogatott, Ovcsarán sajnálatát fejezte ki és bocsánatot kért, de úgy mondják, a város jelenlegi lakosságának mintegy huszonhárom százalékát kitevő szerbek nem vesznek részt a horvát megemlékezéseken, november 18-án elutaznak a városból vagy otthon maradnak. A szerb sírokon eredetileg a jellegzetes csetnik sapkát, a sajkacsát formázó szobrok voltak. A sírokat többször megrongálták (később ezeket állítólag némiképp semlegesebb alakzatokra cserélték). A víztorony körül – nem lehet nem észrevenni –, mintha mindig hűvösebben fújna a szél, borultabb az ég. Régi bűnöknek különösen hosszú az árnyéka errefelé.

 

Nyitókép: Az ovcsarai (egykori) juhhodály, a töltényhüvelyekkel. Fotók: Hetzmann Róbert