•A szépirodalmi pályáját novellistaként kezdte, s most mégis kellemes kitérőt tett a mesék világa felé is. Mi vezette a másik műfajhoz?
Mindkét bátyámnak vannak gyermekei, akikre gyakran vigyáztam. Le kellett foglalni őket, s erre a mesék nyújtották a legjobb megoldást. Népmesei jellegű történeteket írok, amelyekkel – a gyerekek szórakoztatása mellett – nem titkolt célom, hogy újra elevenné tegyem kulturális kincsünket, a magyar mitológiát, amely sajnos lassan kikopik a köztudatból, pedig őriznünk és ápolnunk kellene. Minden nép mítoszaiban megjelenik a trükkmester isten, aki Garabonciás Diák személyében az én történeteimben is főszereplő.
•Közérthető nyelvezetű-stílusú novelláiban Ön bátran feszegeti a prózanyelv és az elbeszélés határait. Ez az oka annak, hogy a novella az elsődleges szépírói műfaja?
Valamivel egyszerűbb műfaj, mint a mese, mert egy gyerek figyelmét jóval nehezebb megragadni és felkelteni, s ahhoz nagyon el kell távolodnom önmagamtól. A novelláimban tágabb határok között mozoghatok, míg a meséknél az írónak már csak a közönség miatt is meg kell magát kötnie. A novelláimban viszont a gótikus horrortól a sci-fin keresztül bármilyen műfajjal el tudok játszani.
•Talán annyit elárulhatunk, hogy a török–magyar kötetben szereplő novellája sci-fi, ám ez nem derül ki azonnal. Honnan merítette az ihletet, hogy a magyarok és a törökök egy távoli bolygón vállvetve harcolnak?
Ha már folyamatosan felmerül a kultúrák keveredése és eltűnése, hogy ne legyenek nemzetek, csak egy nagy, egységes világfalu legyünk, gondoltam, beleszőhetném azt, hogy ez miért nem lesz így, s ha kijutunk a csillagok közé, hogyan maradunk meg a saját „törzsiségünkben”. Az első gondolatom az volt, hogyan nézne ki egy science fictionben az, hogy két kultúra katonái találkoznak, akik továbbra is megőrzik nemzeti identitásukat, de mivel az emberiség részei, ráadásul testvérnépek, mégis egységet alkotnak.
Egyébként az alapötlet, amelyre felfűztem a novellát, életem első videójátékos élményéből származik: az egyik jelenetben hátrahagynak néhány katonát egy idegen világban. Az volt a koncepcióm, hogy a történetet a bolygón maradottak szemszögéből próbálom meg érzékeltetni.
Szász Sándor illusztrációja a Vacsora a Kepleren című novellához
•Három világvallás képviselője találkozik a novellában, akik jó viszonyt ápolnak, és tisztelik egymás kultúráját. Ez szép utópia vagy lehetséges jelenkép is lehetne?
Azt a szcenáriót, hogyha mi, emberek földönkívüli lényekkel találkozunk, úgy képzelem el, hogy ezek a kérdések másodlagossá válnak. De nem tűnnek el, megmaradnak a különbségek, s a külső hatásokkal szemben előtérbe kerül, hogy mi az egységünk: az, hogy emberek vagyunk.
Volt egy másik korábbi novellám, amelyben már írtam arról, hogy az emberiség mindenképpen meg fogja tartani a saját, fogalmazzunk úgy, törzsi jellegzetességeit. Azt, hogy külön nemzeteket alkotunk és másban hiszünk. Viszont önmagunkat mindig emberként fogjuk meghatározni. Egy science fictionben emellett a másik fontos dolog, hogy az ember legyőzhetetlen. A Földön eltöltött pár évezredes tapasztalataink alapján kijelenthető, hogy nincs olyan élőlény, ami jobb, keményebb, kitartóbb, erősebb, okosabb lenne, mint az ember. Ezért, ha kijutunk a csillagok közé, akkor ezt ugyanúgy érvényesíteni fogjuk.
Az emberiség fennmaradásának záloga nem a béke, hanem az, hogy találjunk valami olyat, amiért közösen tudunk harcolni. Az ember soha nem lesz békében önmagával. Maga az emberiség is harcos.
•Miért éppen ez a téma jutott eszébe a török–magyar kapcsolatokról?
Mindketten harcos népek vagyunk, egy pár háborút megvívtunk már egymás ellen, a letelepedéseink előtt pedig egymás mellett is. Úgy gondolom, ez az, amiben a leginkább összefolyik a kultúránk.
•Van valamiféle személyes kötődése Törökországhoz?
Szeretem a török ételeket, és gyerekkorom kedvenc könyve az Egri csillagok volt. A regényben van egy rész, amikor a főhősök álruhában indulnak el kiszabadítani Török Bálintot, erre a narrátor úgy hivatkozik: „A töröknek törökös, a magyarnak magyaros, keleti nép mind a kettő” – vagyis felhívja a figyelmet az összetartozásunkra. Ez a rész számomra azért fontos, mert még egy olyan regényben is, amely épp a legnagyobb ellentétünk korszakáról szól, megvan az összetartozást jelző kapocs.
•Ön szerint mi a közös még bennünk és a törökökben?
A humorunk. A munkám miatt nagyon sok külföldi, alternatív csatornát keresek fel, ahol nagyon sok náció képviselőjébe futok bele, és általában a törökök azok, akikkel ugyanúgy, ugyanazokon a témákon tudunk tréfálkozni.
•Üzenni akart a Vacsora a Kepleren című novellájával az olvasóknak, vagy pusztán a szórakoztatás volt a célja?
Általában nem szeretnék üzenni az írásaimmal. Azt szeretem, ha az olvasó tőlem teljesen függetlenül talál benne magának szóló üzenetet. Viszont mivel a novellám tematikus pályázatra készült, motoszkált bennem, hogy valamit üzenni akarok az adott témához kapcsolódva. Mégpedig azt, hogy ahogy ötszáz éve keleti népekként ott voltunk egymással szemben, úgy ezer év múlva is ott lehetünk egymás mellett.
