A millenniumi évforduló különleges alkalom lévén, kivételesen nem volt akadálya, hogy Mihály néhány ismerősét is meghívja az új esztendő köszöntésére.

Vajon neki ugyan mi keresnivalója lenne ott? – duzzogott Nadir, de Mihály tudta, hogyan kell őt rábeszélni: nagy lelkesedéssel kezdett mesélni a rájuk váró mulatságokról.

– Az urak azt mondták, hogy a vendégek pompás óriáskalapokban vesznek részt az esten. Bizonyos értelemben saját, formatervezett termékeikkel kelnek egymással versenyre – tette hozzá. Hiszen a Hortobágy is Kilenclyukú hídjáról és gyapjú fejfedőiről volt híres, ugye? Mihály védjegye is hagyományőrző csikós kalapja volt, amelyet le nem vett volna a fejéről egy pillanatra sem, s amelynek kötőit előszeretettel lógatta az álla alá.
Kissé meglepte Nadirt a meghívás, néhány másodpercig habozott, megpróbált rájönni az okára. Azután hirtelen felragyogott az arca, koromfekete szemei élettel telin csillogtak. Színes, élénk, bársonyból vagy bőrből… több ezer különféle díszes kalap! Rendkívül izgatottá vált a gondolattól.

– Olyan, mintha valami zajos mulatságon, fesztiválon vennénk részt – ujjongott barátjának. Eszébe jutott egy régi történet is.

Gyermekkorában vándorcirkusz érkezett a városukba. Hiába szánta rá minden összekuporgatott zsebpénzét, nem volt elegendő a jegyre, holott aznap még több pénzt könyörgött ki édesanyjától. Addig-meddig kérlelte, míg anyja elment vele a cirkuszfesztivál sátrához, ahol Nadir sírva-toporzékolva vetette le magát a földre, hogy rávegye az asszonyt, fizesse őt be a cirkuszba. Abból az időből csak egy akrobata homályos emléke maradt meg, aki máig az álmaiban élt, és egy bűvész, csodálatos koromfekete kalapjával.

Mivel az iskolából rajta kívül csupán néhány barátja jutott be a varázslatos cirkuszba, a szíve mélyén mindig azt érezte, ő igazán „szerencsés gyerek”. Ráadásul ilyen vidám társaság hosszú évekig nem fordult meg többé azon a vidéken. A kárvallott gyerekek kíváncsian és tehetetlen féltékenységgel hallgatták Nadir cirkuszi emlékeit, aki még suhanc korában is nagy elégedetten dicsekedett velük.

Most meg, évekkel később, barátja segítségével lehetősége lesz eljutni a megye egyik legnagyobb birtokára, ahol a nagyurak asztaluknál vendégül látják majd, együtt ehet-ihat velük, még ha csak egyszer is egy esztendőben. Ahogy a gyermekkori emlék évekig elkísérte, biztos volt benne, hogy erről a meghívásról is még sok szó esik majd. Akkor hát – gondolta –, ideje keresni egy szép kalapot!

Otthon először egy kézzel készített, nyolcszögletű sapka akadt a kezébe, amely svájci sapkára emlékeztetett, s Elazig város egyik védjegye volt. Nadir a dédnagyapjától örökölte. A másik egy téli gyapjúsapka volt, ajándékba kapta még kisgyermek korában, mielőtt a családja Magyarországra emigrált. Nem tudta, hol találhatna nagyobb és mintásabb fejfedőt. Három napig járta a boltokat, de nem lelte, amit keresett, és ez nagy aggodalommal töltötte el. Ráadásul a környék kereskedőivel sem tudta megosztani a gondját. Egyre csak töprengett… – Süketeknek mondjak mesét? – sóhajtotta elkeseredve.

Mindig is fontosnak tartotta, hogy alkalomhoz illő öltözetben jelenjen meg, ezért egyre elszántabban kereste a megfelelő kalapot. Sokáig rótta az utcákat, mint aki eltévedt, meg-megállt a kirakatok mellett, és a vágyott kalapokkal öltöztette fel az élettelen próbababákat. Modern és stílusos fejfedőkről álmodozott, amelyekről úgy gondolta, illenének az ő kerek arcához. Mást el sem tudott volna képzelni. Bár mindenki jelmeze valószínűleg egyedi lesz, de ha ő engedne a múlt iránti sóvárgásnak, és a fején egy bojtos fezzel jelenne meg, az bizonyára képtelenség lenne. Ha pedig egy díszes, tollas, hímzéses kalapot viselne ötvenévesen, kigúnyolnák: úgy néz ki, mint egy frissen körülmetélt muszlim kisgyerek. És ha esetleg turbánnal a fején állítana be? Még mit nem! – Szultán vagy, ember? – tréfálkoznának a többiek.

Nyugdíjba vonulása óta sokkal visszafogottabb, csendesebb lett, s az utóbbi napokban még a vacsoráknál is egyre mélyebben hallgatott. Ez felkeltette a felesége figyelmét is, aki megértőn közeledett Nadir felé. Nagyon érdekelte, mi nyomja a férje lelkét, s mert nem kapott választ, a legrosszabbra, valamilyen betegségre gyanakodott. Nadir, akit a körülötte élők tevékeny, élelmes embernek ismertek, mindaddig titkolta a nehézségeket, míg lehetőséget nem talált, hogy megoldja őket. Ezért, ha akarja, se tudta volna megosztani szívfájdalmát a feleségével. Ráadásul biztos volt benne, hogy az asszony a következőt tanácsolná neki:

– Add fel a vágyálmodat, drága Nadir. Ne fizesd ki az egész család jövedelmét egy olyan kalapra, amelyet életedben egyszer veszel majd csak fel.
Már éjszaka, az ágyában sem tudott másra gondolni, mint arra, hogy milyen pompás kalapokban érkeznek majd a környék tehetős emberei. Annak ellenére, hogy erőnek erejével igyekezett elterelni a gondolatait, mégis mind jobban foglalkoztatta a megfelelő kalap kérdése. Ráadásul vészesen fogyott az idő, a millennium napja egyre közeledett. Már azt fontolgatta, el sem megy az összejövetelre. De mivel eldöntötte, hogy az utolsó pillanatig keresi a megfelelő fejfedőt, ezért ezt a lehetőséget inkább elhessentette.

Amikor eljött Szilveszter napja, Nadir kissé megorrolt a feleségére, aki aznap reggel letépte az utolsó naptárlapot, majd dél felé az egyik gyermeküket az utca végén lakó Mihály házához küldte, hogy megtudja, Mihály vajon ott lesz-e az esti mulatságon. Mihály megüzente, hogy természetesen elmegy, sőt hajszálpontosan fog érkezni, és mellesleg üdvözletét küldte. Ha már így alakult, Nadir is eldöntötte: ha a barátja biztosan ott lesz, nincs más választása, neki is mennie kell.

Este, miközben a felesége terített, Nadir azon kapta magát, hogy kevergeti a levest, észre sem véve, hogy mikor került a kanál a kezébe. Vacsora után, a gyerekek kérésére az egész család vidám bingózásba fogott, de Nadir szórakozottságában nem tudta követni a számokat, és minduntalan veszített. Néhány órával később, amikor a felesége testvérei megérkeztek, kimentette magát, mondván, hogy a barátjával, Mihállyal találkozik. Beletörődve a sorsába, mélyet sóhajtott és kedvetlenül elindult a birtok felé. Még ebben a pillanatban sem tudott megálljt parancsolni a fejében cikázó gondolatoknak. Ha valaki megkérdezné, több magyarázattal is szolgálhatna: mondhatná, hogy elveszett a kalapja, vagy hogy beugrott valahová és ottfelejtette… ez talán még a legjobb válasz lenne. Miközben a kifogásokon tűnődött, ráeszmélt, hogy meg is érkezett.

A birtok udvarán az egyik komornyik mutatta neki az utat, s a ház bejáratától egy nagy terembe nyíló ajtóhoz kísérte. Amint belépett, a mennyezetről hosszan belógó kristálycsillárok szikrázása olyannyira elkápráztatta, hogy kissé elveszítette az egyensúlyát. Úgy döntött, inkább a téglaszínű, kézzel szőtt szőnyegeken nyugtatja a tekintetét, amelyek az egész padlózatot borították. Kalap nélkül valahogy kopasznak érezte magát, többször meg kellett érintenie hófehér haját. Mintha nemcsak a kalapja hiányzott volna a fejéről, hanem már a haja is!

Üdvözölnie kellett a házigazdát, így hát a beszélgetők irányába indult, és néhány pillanat múlva csatlakozott a társasághoz. Azonban minden, amit addig eltervezett, hirtelen semmivé foszlott. Zavarában görnyedten állt, mint egy szégyenlős kisgyerek, nem tudta, hova tegye kezét-lábát. De hirtelen összeszedte minden bátorságát, jöjjön, aminek jönnie kell.

– Jó estét, Attila úr! Megérkeztem, s remélem, megbocsátja, hogy a kalapomat elfelejtettem.

Megtörtént! Kimondta, amit kellett, és ezzel minden feszültsége feloldódott, a szomorúság, ami napok óta kínozta, egyszerre elillant. Hiába lett rákvörös az arca, megérte, mert végül óriási teher esett le a válláról. Persze így, hogy egy beszélgetés kellős közepébe csöppent, érthető, hogy a vendégek meglepett pillantást vetettek előbb rá, majd a ház tulajdonosára.

– Tessék? Milyen kalapról beszél? – kérdezte a házigazda, majd vállat vont. – Különben is, ön nem Nadir, Mihály barátja? Mihály ma estére kimentette magát, a szilvesztert a családjával tölti.

Nadir döbbenten nézett körül. – Természetesen, tudtam… – motyogta halkan. Azután udvariasan odébb lépett az egyik felszolgálóhoz, és a kalapmustráról érdeklődött, amelyről úgy vélte, hogy a program része lesz. A felszolgáló nem tudott ilyesmiről, de megkínálta egy jéghideg limonádéval.

– Hűha! – gondolta Nadir. Nyilvánvaló volt, hogy csúnyán rászedték. – Ez a Mihály! A vén kecske! – morogta mérgesen.

Amikor lecsillapodott, újra körülnézett. Az urak folytatták a beszélgetést, s egyetlen rosszalló megjegyzést sem tettek Nadir jelenlétére, aki megkönnyebbült, kiegyenesedett és rövid időn belül összeszedte magát. Minél jobban ráeszmélt a helyzetére, annál szélesebb mosoly terült szét az arcán. Rájött, Mihály gyerekes csínytevése, milyen nagyszerű lehetőséget teremtett számára: pont úgy, mintha titokban, távolról nézné a filmet egy szabadtéri vetítésen, amelyre nem vett jegyet, s addig örülhet, amíg valaki el nem távolítja őt. Végül is nem ő az egyetlen, aki ott lehet ezen a csodás eseményen? Úgy néz ki, a cimborája ismét nem tudta legyőzni, sőt elérte, hogy ő a mulatság középpontjába kerüljön. Hirtelen lelkesedéssel elindult az egyik asztal felé, hogy ennivaló után nézzen. Közben hallgatta a kellemes dallamot játszó gitárt, a dobot és más hangszerek hangját, amely az egész termet betöltötte, majd ismét bekapcsolódott az urak beszélgetésébe.

Nos, csupán rajta állt, hogy az élet kellemes meglepetéseként fogadja az ilyen pillanatokat.

 

 

Burcu Çiçek

Şapka Gösterisi

Nadir, ömründe ilk kez kostümlü bir yeni yıl etkinliğine davet edilmişti. Kırk seneyi beraber devirdiği dostlarından Hortobágy’lı Mihály, kırsaldaki büyük çiftliklerden birinde, tekstil zengini bir beyefendinin yanında bahçıvanlık ve at yetiştiriciliği yapıyordu. Anlaşılan, milenyum gecesine has olmakla birlikte, davete birkaç tanıdığını çağırmasının bir mahzuru olmamıştı.

Sohbetin başında Nadir, orada ne işi olacağıyla ilgili söylendi durdu. Ama Mihály onu nasıl ikna edeceğini bildiğinden hazırlığı yapılmakta olan eğlencelerden büyük bir coşkuyla bahsedip adamın merakını iyiden iyiye uyandırdı. „Beyefendiler, davetlilerin geceye oldukça şaşaalı dev şapkalarla katılacağını söyledi. Bir nevi kendi ürünlerini ve tasarımlarını yarıştıracaklarmış.” diye de ekledi Mihály. Zaten Hortobágy, Dokuz Kemerli Köprü’sü ve yün şapkalarıyla nam salmamış mıydı? Mihály başından indirmediği, çene altından bağcıklarını sarkıtmaktan hoşnut olduğu csikós kalap ile özdeşleşmişti herkesin gözünde.

Nadir, bu davete biraz şaşırdı elbet, birkaç saniye kadar durup anlamaya çalıştı. Derken hemen sonra, yüzü ansızın aydınlanıverdi ve zift karası gözleri yeniden hayat bulmuşçasına alevlendi. „Rengarenk, capcanlı, kadife ya da deri kumaşından... Bin bir çeşit süslü şapka!” diye geçirdi içinden ölesiye heyecanlanarak. „Sanki bir festivale katılıyor gibi ha!” dedi dostuna ve beraberinde birkaç anısı da su yüzüne çıktı:

Çocukken kasabalarına gelen sirke gidebilmek için harçlıklarından biriktirdiği ne varsa ortaya dökmüşse de parası yetmemişti. Aynı gün annesinden yalvar yakar biraz daha harçlık kopartıp kadını sürükleye sürükleye festival alanına götürmüş, yaşlı gözlerle kendini yerden yere atarak sonunda bir bilet aldırabilmişti. O yıllardan geriye hayallerinde yaşayan belli belirsiz bir cambaz, bir de simsiyah görkemli şapkasıyla sihirbaz kalmıştı.

Okuldaki birkaç arkadaşı dışında o büyülü sirke girebilen pek az çocuk olduğundan içinde bir yerlerde daima ‘o şanslı çocuklardan biri’ olduğuna inanmıştı. Üstelik senelerce böylesine şen bir topluluk o yöreden bir daha geçmemişti. Diğer çocuklar yıllar yılı onu hem merakla dinlemiş hem de biçare olup kıskanmıştı. O da bunun farkında olduğundan genç bir yetişkin olana değin sirk anılarını anlatırken oldum olası böbürlenip duruyordu.

Şimdiyse seneler sonra, dostunun da vesilesiyle bölgenin en büyük çiftliklerinden birine gidecek, büyük adamların sofrasında ağırlanacak, yılda bir gün dahi olsa onlarla aynı masada yiyip içecekti. Nasıl ki çocukluk anısı etkisini senelerce hissettirdiyse bu davet de hiç şüphesiz çok konuşulacaktı. „İyisi mi şimdi şöyle güzelinden bir şapka bulmalı.” diye düşündü.

Evinde büyük dedesinden yadigâr kalan Elazığ yöresine özgü el yapımı bir sekiz köşe kasket ile bir de yün bere vardı. Henüz küçük bir çocukken, ailesi Macaristan’a göç etmeden önce ona hediye edilmişti. Daha büyük ve işlemeli bir şapkayı ise nereden bulabileceğini kestiremiyordu. Üç gün boyunca semtin pasajlarını dolaştı durdu. Aradığını bulamamak içine dert olmuştu. Üstüne üstlük civardaki esnafa da sıkıntısından bahsedememişti. Düşündü, düşündü... „Şimdi kolaysa anlat derdini Marko Paşa’ya!” diyerekten kendi kendine hayıflandı.

Oldum olası, gideceği bir mekânın yakışığı ne ise öyle giyinmeyi uygun gördüğünden geceye uygun bir şapka bulmak konusunda da gayet kararlıydı. Uzunca bir süre semtin sokaklarında yolunu kaybetmiş gibi koşuşturdu. Vitrinlerin önünden geçerken durup, cansız mankenlere hayalini kurduğu şapkaları giydirmeye başladı. Zihninde yarattığı imgelerde genellikle yuvarlak yüzüne gidebileceğini düşündüğü modern ve şık modeller vardı. Zaten başka nasıl olabileceğini de kestiremiyordu. Herkesin kostümü elbet kendine özgü olacaktı ancak söz gelimi, nostaljiye kapılıp püsküllü bir fesle katılsa abes bulunabilirdi. Yahut tüylü, işlemelerle bezeli süslü bir şapka taksa „Elli yaşında herif sünnet çocuğuna benzemiş.” deyip onunla alay edeceklerdi. Kavukla gitse... Yok devenin nalı! „Padişah mısın be adam?” derlerdi adama.

Emekliliğinden bu yana –ki onun kuşağına erken vurmuştu– çok daha sessiz bir adama
dönüştüğünün kendisi de farkındaydı. Ancak son günlerde daha bir suskunlaşmıştı. Topu topu iki kelam ettiği akşam yemeklerinde dahi ağzını bıçak açmıyordu artık. Bu durum eşinin de dikkatini çekmiş olacak, kadıncağız çok daha anlayışla yaklaşıyordu Nadir’e. Ne olduğunu oldukça merak ettiğinden, yanıt alamayınca en kötüsünden, muhtemelen bir hastalıktan şüphe etmişti. Çevresine nazaran cevval biri olarak bilinen Nadir, krizleri fırsata çevirmeden önce doğası gereği her zaman ketum olmuştu. Böylece olayların öncesinde onu kendi kaygılarıyla engelleyebilecek pek kimse çıkamazdı karşısına. Bu sebepten ötürü konuyu istese de karısıyla paylaşmıyordu. Üstelik eşinin „Gel bu sevdadan vazgeç Nadirciğim. Ailenin rızkını ömründe bir defaya mahsus takacağın bir şapkaya verme.” diyeceğinden adı gibi emindi.

Artık geceleri yatağına yattığında da „Semtin zenginleri kim bilir ne görkemli şapkalarla gelecek davete?” diye düşünmeden edemez olmuştu. Çok defalar konuyu kapatmak için zihnini zorlasa da, aklını içine düştüğü bu kuyudan çıkartamamıştı. Zaman daralıyordu. Milenyumun çark etmesine yalnızca birkaç gün kalmıştı. Geçen süre zarfında davete gitmemeyi dahi düşündü. Ama son güne dek arayışını sürdürmeye niyetli olduğundan bu ihtimali aklına getirmek istemiyordu.

Yılbaşı arifesi gelip çattığında Nadir, o sabah takvim yaprağını kopartan eşine istemsizce sinirlenmiş, öğleye doğruysa çocuklarından birini sokağın bitiminde oturan Mihály’in evine gönderip davete katılıp katılmayacağını sordurmuştu. Adam da aksi gibi tam saatinde orada olacağını söylemiş, bir de selamlarını yollamıştı. Hal böyleyken artık Nadir de nihai kararını vermişti. Mihály kesinkes gidiyorsa onun da katılmaktan başka çaresi yoktu.

Akşam olduğunda Nadir, eşi sofrayı hazırlarken, kadının, eline ne ara tutuşturduğunu anlayamadığı tahta kaşıkla, çorba karıştırırken bulmuştu kendini. Yemekten sonra ise çocuklarının ısrarı üzerine ailecek oynadıkları tombalada dalgınlığından dolayı sayıları takip edemeyip bir güzel yenilmişti. Birkaç saat sonra eşinin kardeşleri geldiğinde izin isteyip Mihály’i göreceğini söyleyerek dışarı çıktı. Kaderine göz yumup derin bir iç çekti ve yoldan geçen bir taksiye atlayarak çaresizce çiftliğin yolunu tuttu. O esnada bile aklından kırk tilki geçiyordu. Soran olursa şapkasının kaybolduğunu izah edebilirdi. Belki de uğradığı bir yerde unuttuğunu söylemek daha yerinde olurdu. Bu gibi bahaneler üzerine düşünedururken çoktan vardığını fark etti.

Avluya geldiğinde uşaklardan biri ona yolu göstermiş, evin girişinden geniş bir salona açılan kapıya gelinceye kadar eşlik etmişti. İçeriye girerken, adımını attığı ilk anda, uzun tavanlardan sarkan kristal kollu avizelerin ışıltısı gözlerini aldı ve hafifçe sendeledi. Bakışlarını yüzeyin tamamını örten kiremit rengi el dokuma halıdan öteye götürmemeye karar verdi. Kendini kel gibi hissettiğinden, kar gibi beyaz saçlarına birkaç defa dokunma ihtiyacı duydu. Sanki başında olmayan yalnızca şapkası değil saçlarıydı da!

Nihayetinde evin sahibine selam vermek gerektiğinden gayriihtiyari bir hareketle bedenini sohbetin yoğunlaştığı yöne doğru çevirip sesi takip etti ve birkaç saniye içinde yanlarına sokuldu. Gelgelim kafasında kurduğu ne varsa, o esnada hepsi toz olup uçmuştu. Tıfıl bir çocuk gibi ezilip büzüldü, elini ayağını nereye koyacağını bilemedi. Yine de cesaretini bir an için toplayarak ne olacaksa olsun diyerek lafa girdi. „Merhaba Atilla Bey! Ben... Ben geldim ama, kusura bakmazsanız söyleyeyim... Şapkamı unuttum.” Olmuştu işte! Diyeceği ne varsa dosdoğru söylemiş, tüm gerginliği sökülmüş, günlerdir içinde büyüttüğü keder de akıp gitmişti. Yüzü pancar gibi kızarmışsa da kızarsındı. Nihayet omuzlarında müthiş bir hafiflik hissediyordu. Pek tabii sohbetin ortasına damdan düşer gibi girdiğinden davetlilerin şaşkın bakışları önce kendisine ardından evin sahibine çevrildi. „Yahu! Ne şapkası?” diye silkinerek karşılık verdi adam. „Hem siz Mihály’in arkadaşı Nadir değil misiniz? Bu gece izinli o, ailesiyle birlikte geçirecek yeni yılı.” dedi. Nadir bu sözleri duyunca hayretle etrafına bakındı. „Evet, tabii. Biliyordum.” dedi lafı ağzında geveleyerek. Sonra kibarca uzaklaşıp servis yapan uşaklardan birinin yanına gitti ve ona gecenin ilerleyen saatlerinde başlayacağını düşündüğü şapka gösterisini sordu. Uşak böyle bir şeyden haberi olmadığını söyledi ve ona buz gibi bir limonata ikram edip işine kaldığı yerden devam etti. Sonunda her şey yerli yerine oturmuştu. „Vay anasını!” diye geçirdi içinden Nadir. Belli ki fena oyuna getirilmişti. „Kazık kadar adam ha!” diye öfkeyle söylendi Mihály’e.

Sinirleri yatışınca salona bir kez daha göz gezdirdi. Anlaşılan o ki beyefendiler bir süre sonra muhabbetlerine kaldığı yerden devam etmiş, Nadir’in varlığına dair tek bir hoşnutsuzluk sergilememişti. Böylelikle rahatlayan Nadir duruşunu dikleştirdi ve kısa süre içinde toparlandı. İçinde bulunduğu duruma uyandıkça yüzüne yayvan bir gülümseme yayıldı ve Mihály’in çocukça intikamının nasıl bir fırsata dönüştüğünün farkına vardı. Tıpkı biletini almadığı bir açık hava gösteriminde filmi uzaklardan gizlice izleyen biri gibi, kimse onu yerinden etmediği sürece keyfine diyecek yoktu. Neticede bu güzelim gecede orada bulunan yalnızca kendisi değil miydi? Görünen o ki, herif onu yine alt edememiş hatta ve hatta ziyafetin göbeğine itmişti. Aniden gelen bir şevkle masalardan birine yöneldi ve atıştırmalardan birkaçını midesine indirirdi. Hemen sonra salonu dolduran; kemençe, tambur ve gitarın eşlik ettiği hoş melodiye kulak kabartıp sohbete bir köşesinden_yeniden_katıldı.

Pekâlâ böyle günleri hayatın hoş bir sürprizi olarak karşılamak da onun tercihiydi.