Nélkülözhetetlen társával, Hope-pal Hűvösvölgy egyik kisebb-nagyobb kertekkel körülvett ikerházában élt.
A kutya a kertbe vágyott, s először finoman érzékeltette a jelenlétét. Ám egyre nyugtalanabb lett, a farkával ütemesen csapkodott jobbra-balra a padlón. Fel akarta ébreszteni alvó gazdáját, de anélkül, hogy ráijesztene. Ha ezek után sem észlel majd életjeleket tőle, légyzümmögésre emlékeztető halk nyögésekkel tervezett próbálkozni. Ha ez sem jár eredménnyel, bár nem akar, mégiscsak elkerülhetetlen lesz, hogy ugatni kezdjen.
Elég sok időbe telt, mire szegény Attila kikászálódott az ágyból. A sok gyógyszer, amit szednie kellett, így hatott. Tisztában volt kutyája figyelemfelkeltő manővereivel, mégis utolsó pillanatig húzta az időt. Jól ismerte Hope határait.
Attila homlokán a mély barázdák fárasztó évek nyomait hordozták. Felesége hosszan tartó kezelése miatt nem jutott se ideje, se ereje a maga egészségével törődni. Szeretett párja most pedig már sajnos nem volt vele. A kortársai is egymás után távoztak, nemigen maradt kivel beszélgetnie. Hope szemtanúja volt annak a változásnak, amelyen az évek során gazdája keresztülment. És annak is, hogyan zárja be őket a magány, és hogyan kell erőt meríteniük egymásból…
Attilának mindegy volt, hogy éppen milyen évszak van, hacsak nem zuhogott az eső. Elvégezte napi tennivalóit, aztán a kertjében pihent, akár meleg, akár hideg volt. Ez is csak egy átlagos nap! – gondolta, amikor hirtelen különös mozdulatokra riadt.
Mi lehet ez a mozgás a szomszéd kertben? Ki is bérelte utoljára az ikerházat? A bérlők, akik távoztak, nagyon hangosak, tiszteletlenek és arrogánsak voltak. Vannak dolgok, amiket nem lehet pénzzel megvásárolni, a jó szomszédok is közéjük tartoznak.
Remélem, az új szomszédok nem lesznek rosszabbak a régieknél! – morogta magában.
Hirtelen suhogó neszt hallott, s megrezzent a bokor közvetlenül előtte. Lassan felállt, és követte a hangot. A kérges ágak halkan, ide-oda imbolyogtak. Látta, a földön elguruló bot mögött az áttetsző piros labdát az almafákon túl. És észrevette a kisgyereket is, aki megpróbált bejutni utána a bokrok közé.
A házakat nem vette körbe kerítés, de ez nem jelentette azt, hogy a kertek közösek lettek volna. Mindenkinek tudnia kellett, hol van az ő otthona előtti kertrész határa.
Attila figyelte a kisfiút, aki térden kúszott be a labdája után az ő kertjébe. A kis lurkó, bottal a kezében, giliszta módjára csúszott előre.
Az idős ember úgy gondolta, el kéne magyaráznia a gyereknek, hogy nem illik más kertjébe hívatlanul bemászni, akkor talán többé nem követ el ilyen szemtelenséget. Már éppen mennydörgő hangon készült megszólalni, amikor szembe találta magát vele, s farkasszemet nézett a kisfiúval.
A gyerek keze a földtől csupa mocsok volt, de úgy állt fel, hogy keze ne érjen az arcához. Folyt az orra, s jobb híján a pulóverének ujjába törölte. Az anyja bizonyára nagyon mérges lenne, ha látná – gondolta Attila. De nem volt papírzsebkendője, és senkitől sem kérhetett, a pulóver ujja pedig mindig kéznél volt. A kisfiú a ruháját porolgatta, miközben felállt a földről, s felmérte az előtte tornyosuló akadályt, a fölé emelkedő férfi alakját.
Nem tudta, mit tegyen. Nem elég, hogy nem sikerült kivenni a labdáját a bokor alól, ahova elgurult, ráadásul engedély nélkül egy más tulajdonában lévő kertbe is bemászott. Akaratlanul is kárt okozott a növényekben. És a legrosszabb az volt, hogy rajtakapták. Eszébe jutottak anyja szavai: ha tisztában vagy a hibáddal, ne vesztegesd az időt a sírással, találjad ki, hogyan teheted jóvá. Tanulj a hibáidból!
Egy öregember állt előtte. Összeszedte minden bátorságát és így szólt:
– Nos, uram, a labdám megijed, ha távol van tőlem, úgyhogy utána jöttem, nehogy szomorkodjon.
– Szóval a labdád után jöttél…? – Attila a szemével a gyerek anyját kereste. Úgy gondolta, ha az asszony időben közbelép, a kisfia nem kerül ilyen helyzetbe. A gyerek kitartó udvariassággal védte a labdáját:
– Csak én vagyok a hibás. Kérlek, ne bántsd a labdámat. Miközben Karamell és Fahéj után futottam, véletlenül erősen belerúgtam.
Majd móresre tanítom az anyját! Neki kell arra nevelnie a gyermekét, hogy engedély nélkül ne menjen be idegenek kertjébe – pufogott Attila. De az asszony nem volt a közelben. Ha pedig nem szóltak a kisfiúnak a két kert közötti határról, honnan tudhatná ő azt magától? Attila, mint egy vallató tovább érdeklődött:
– Ők kicsodák?
A kisfiú meglepetten kérdezte:
– Nem ismered őket? – Kicsi arcán kedves, meleg mosoly terült szét. Enyhült korábbi aggodalma:
– Én így hívom őket.
Attila nem igazán értette, a gyerek pedig folytatta:
– Fahéj reggel munkába megy. Aztán jön Karamell.
– Ki az a Karamell és Fahéj? Hol élnek?
A fiúcska az út két oldalán égbe meredő nagy diófákra mutatott:
– Itt kell, hogy éljenek. Mindennap ugyanonnan, ugyanabban a sorrendben jönnek. Amikor végeznek, ugyanazon az útvonalon, ugyanabban a sorrendben térnek vissza.
Attila kíváncsi tekintetét a fa ágai és a kisfiú között jártatta:
– A fák fölé járnak dolgozni?
A fiú felkacagott, majd elkomolyodva kérdezte:
– Dolgozni egy fa fölött? Elektromos kábeleket és oszlopokat használnak. Így nagyobb biztonságban vannak, nem igaz? Anyám tanította.
Gyors beszédéből érződött a nyugtalansága:
– Esetleg visszakaphatom a labdámat?
– Hadd fejezzem be azt a fejezetet, amelyet éppen olvasok! Visszajönnél egy kicsit később? – Ahogy kimondta, a kisfiú arcára csalódottság ült ki. Örülnie kellene, hogy nem szidta meg? Nem akarta tovább húzogatni az oroszlán bajszát. Lehajtotta a fejét:
– Jövök majd.
Attila oda is adhatta volna a fiúnak a labdáját, hogy megszabaduljon tőle. Amikor meglátja az anyját, majd kioktatja, hogyan tanítsa meg a gyermekét a szabályok betartására. Tényleg, honnan jöhettek az új szomszédok? A kisfiú tökéletesen beszél magyarul. A környéken többnyire külföldi családok bérlik a házakat. Közel van az amerikai és francia iskola is.
A kisfiú észrevette, Attila milyen figyelmesen hallgatja őt:
– Fahéj és Karamell nem ette meg ma reggel az ételt, amivel megkínáltam őket. Pedig van töltött káposztánk és pisztáciás baklavánk. Nagyon finom. Ön kér belőle?
– Almás rétest ettem a kávémhoz.
– Almás pite, igaz? És csak nem török kávé? Anyám dzsezvában főzi, és ha felforrt, leveszi a tűzhelyről, mielőtt kifutna a hab. Nem szereti, ha ilyenkor szólok hozzá, és elterelem a figyelmét.
Attila hirtelen elképzelte:
– Bárcsak az lenne, milyen finom is lehet a zaccal… Az én kávém forró vízben megolvad, nem kell forralni. Csak öntök bele a végén egy kis tejet.
A kisfiú témáról témára ugrált, de nem tért el a lényegtől:
– Anya szerint a gyerekek nem isznak kávét, de megengedi, hogy megkóstoljak egy kicsit az ő csészéjéből. Apám a baklava és török kávé kombinációt kedveli, anyám a káposzta és padlizsánra esküszik, én pedig a pogácsát és a gesztenyét szeretem. – Nyelt egyet. – Ma korán mentek dolgozni…
Attila kezdte helyükre tenni a mozaikdarabokat. Az apja biztosan török, az édesanyja meg magyar. A szeme előtt megjelentek a török és a magyar konyhakultúra finomságai…
– Bizonyára nem a szüleid mentek dolgozni… – Bár nem mondta ki, de rájött, hogy a gyerek a mókusokat tekinti a barátainak.
– Természetesen a Fahéj és a Karamell! – nevetett a kisfiú.
Attila a másik kert megterített asztalára nézett. A tél közepén lehet-e a gyereknek ebben a korban porcelántányéron enni adni és egyedül hagyni? Mi van, ha leejti, eltöri vagy megvágja magát? Meggondolatlan nő lehet az anyja…
– Szívesen behoznám az Ön kertjébe, de nem szabad elmozdítanom a tányért. Ha véletlenül kiesik a kezemből, eltörhet és megvághatom magam. Anyám nagyon szereti, amikor ebből a tányérból eszem. Kis húsgombócokkal töltött káposzta. Amint a tányéromra kerül, megeszem, hogy anyám boldog legyen. Ma nem tudtam megenni. Lehet, hogy Karamell és Fahéj szívesen megenné…
– Micsoda nő! Sehol sincs! Távirányítóval hogy lehet gyereket nevelni? – zsörtölődött magában Attila.
A fiú a szeme sarkából bűvölte a labdáját:
– Mindkét házunkban más-más szomszédok vannak. Különböző nyelveket beszélünk, de amit csinálunk, az ugyanaz. Ott törökül beszélek a nagymamámmal, itt meg magyarul.
Ez felkeltette az öreg figyelmét:
– Tehát két nyelven beszélsz…?
A kisfiú felhúzta a szemöldökét:
– Anyukámmal magyarul, apukámmal törökül. Amikor hárman vagyunk, angolul. Az iskolában franciául, a dadusommal oroszul.
Aztán fogta az ujjait, és elkezdett számolni.
– Öt nyelven tudok beszélni. Ön tud törökül? Valójában nagyon sok közös szavunk van. Sőt, ha azt mondom: a zsebemben egy alma van – ezt anyám és apám is érti.
Attila gondolatai a távol lévő anya körül jártak. Hogy ki van éhezve a gyerek a beszélgetésre! Az ilyen kisfiút nem lehet felügyelet nélkül hagyni…
A gyerek félénken kérdezte:
– Most már megkaphatom?
Attila úgy tett, mintha nem értené:
– Mit?
A kisfiú benyúlt a bokrok közé, és a kiszáradt levelek fogságába szorult labdájára mutatott.
– A labdámat. Így, hogy egyedül van… biztos hiányzom neki. Anyám mindig azt mondja, vigyáznunk kell a holmijainkra. Azt hiszem, nem figyeltem rá eléggé.
Attila mindeddig azon tűnődött, hogyan beszéljen majd a gyerek anyjával. A bokorba rúgott labda teljesen kiment a fejéből.
– Ó, igen, volt egy labdád. Ha jó fiú leszel, hamarosan kivesszük.
Az öreg ráébredt, hogy ő is vidámságot igyekszik varázsolni a hétköznapi szürkeségbe. Ürügyet keres, hogy barátkozzon egy kisfiúval, vagy ellenkezőleg, bizonyítékokat próbál gyűjteni, hogy panaszt tehessen az édesanyjánál?
– Anyád kijön ma még a kertbe?
Épp, amikor a fiú válaszolni készült, az ajtóban megjelenő Hope kutya keltette fel az érdeklődését. A nagy darab németjuhász, plüssjátékával a szájában, az ágak közé szorult labda felé indult.
A fiú, aki addig őszinte ártatlansággal mesélt, hirtelen megdermedt. Az öreg azt hitte, hogy a nagy kutya keltett aggodalmat benne.
– Nem kell félned, fiacskám, nem bánt. – Amikor nem azt a reakciót kapta, amire számított, tovább folytatta:
– Nem fogja a labdádat bántani, és téged sem. Hope, gyere ide!
Hope a parancsot hallva elfeledkezett a labdáról, a gazdájához rohant, és leült. Amíg az öreg büszkén simogatta a kutyája fejét, a némaságba burkolódzó gyereket nézte.
– Nem félek! – mondta meglepetten a gyerek. Mintha megtalált volna valakit, akit már régen nem látott.
– Ha nem félsz, akkor miért állsz ott?
A kisfiú szeme megtelt könnyel. Nyelt egyet. Látszott rajta, hogy igyekszik visszatartani a sírást.
– Amikor utoljára láttam, annyit könyörögtem neki. Nem kelt fel. Most, hogy látom, hogy így mozog…
Attila nem tudta leplezni a döbbenetét. Azt gondolta, valami félreértés lehet:
– Kit láttál utoljára, kicsim? Hope évek óta velem van, itt él.
A gyerek Attilára szegezte a tekintetét:
– De azt a kutyát is Hope-nak hívták. Mi törökül patinak mondjuk ezt a szót. Mindenkit megtalált és kimentett, aki a romok alatt rekedt. Különleges volt. Esküszöm.
Az idős férfi mélyen átérezte a kisfiú által átélt traumát. Ahogy a gyermek hevesen bólogatott, göndör fürtjei követték fejének mozgását. Gyorsan beszélt.
– Hatay volt a másik otthonunk, ami már nincs. Egy éjszaka, álmunkból arra ébredtünk, hogy mindenki sikoltozik. Anyám és apám nem voltak velünk, mindenhol őket kerestük. Milyen sok ismerősünk tűnt el! Azt mondták, hogy a házak teljesen összeomlottak azon az éjszakán. A kövek nagyon-nagyon nehezek voltak. Nem tudtuk őket felemelni. Eltelt néhány nap, és Hope sietett a segítségünkre.
Amikor a kutya meghallotta a nevét, csóválni kezdte a farkát, és hegyezte a fülét. Szemével követte a gazdáját. Nyilvánvaló volt, hogy a következő utasítást várja. Attila emlékezett a nagy törökországi földrengésre. Hallott arról, hogy Magyarországról mentőosztagok és kutyák mentek segíteni. Tehát volt egy újabb földrengés a közelmúltban. A fiúhoz fordult:
– Azt mondod, hogy Hope kutya segíteni ment…
– Igen. Hope mindig megszagolta a tárgyakat, hogy megtalálja a gazdájukat. Aznap hirtelen ugatva rohanni kezdett. A hangja egyre élesebb lett, a farkát sokkal gyorsabban csóválta, mint most. Hatalmas gépek jöttek, és felemelték a köveket. Apámat neki köszönhetően találtuk meg. Hope megajándékozott engem az édesapámmal.
Pupillái kitágultak, arca hirtelen elkomorult. Lehalkította a hangját, suttogni kezdett:
– Utána egy kicsit előre ment, és lefeküdt a földre. A kövek alatt szimatolt, de ezúttal nem ugatott és nem csóválta a farkát. Szomorú volt, és senkihez nem ment oda. Mozdulatlanul ráfeküdt a betonra.
Attila nem akarta kimutatni, milyen izgatott lett. Sajnos tudta, mi következik, mégis halvány reménnyel válaszolt:
– Hála az égnek. Megtalálták apádat, és épségben van.
A fiú köhögött, mintha meg akart volna szabadulni a gombóctól a torkában. Még gyorsabban kezdett beszélni, mint amikor a kötőfékből kiszabadult ló rohanni kezd:
– Igen, apám túlélte, de anyám nem tudott kiszabadulni onnan. Vagyis kijött, de… – A hangja remegett. – Hope az anyámat találta meg a nagy kövek alatt, amelyeken feküdt. Lefeküdt és csak várt. Sokat sírtam, de nem kelt fel, nem csóválta a farkát, nem ugatott.
Attila nem tudta, mit mondjon. Ott állt, hosszú idő óta először, némán. Eddig mindenre volt valami megjegyzése vagy pár csípős mondata. Önkéntelenül a nőre gondolt, akire eddig haragudott. Megkérdőjelezte anyaságát, megtervezte, hogyan fog vele beszélni, és hogyan oktatná ki őt. És akkor kiderül, hogy szópárbajra készült valakivel, aki már nem is él. Nem talált szavakat.
– Hope! Hol van a labda?
A kutya rohanásával felkavarta a port, és ügyesen kiszedte a bokrok alól a labdát. Óvatosan a szájába vette, mintha rájött volna, hogy ha túlságosan megszorítja, kidurran. Gyengéden a gazdája lába elé tette.
Attila nagy kezébe fogta a labdát, és átnyújtotta a kisfiúnak:
– A morcosságom valójában nem neked szól, ne vedd a szívedre – mondta őszintén.
A gyermek boldogan kapta meg a labdáját:
– De hiszen rajtunk kívül nincs itt senki!
Attila megrázta a fejét:
– A feleségem távozása után lettem ilyen. Most édesanyáddal egy helyen vannak.
A kisfiú szorosan összezárta ajkait és elmosolyodott. Jobb tenyerét a szívére szorította. Szavai maguktól formálódtak:
– Ha itt érzi, pont itt… – Levette a kezét a szívéről és rögtön visszatette. – Ha beszél vele, mindig ott lesz Önnel. Apám szerint velünk vannak, még ha nem látjuk vagy halljuk is őket. A szívünkben lévő hegek tartják életben őket. A felesége, ha nincs is itt velünk, a szíve hegeiben él… Édesanyám is a szívemen lévő hegekben él.
Attila bólintott:
– Neked és nekem már van közös múltunk, gyermekem. Ráadásul ez nem korlátozódik a beszélt nyelvre vagy az elfogyasztott ételekre. Tudtad, hogy a törökök által épített budapesti épületek egy része még megvan? Ezek közé tartozik a Dunához közeli Gül Baba-síremlék. A kertben a rózsák illata mennyei. Ha jobb idő lesz, apád, te és én elmehetünk oda, ha van kedved. Tudod-e, hogy Széchenyi Ödön alapította az oszmán időkben a török tűzoltóság intézményét, vagy hogy Atatürk felkérésére magyarok dolgozták ki a törökországi meteorológiai rendszert?
A kisfiú azonnal a szívére tette a kezét, és elmosolyodott:
– Atatürk a legnagyobb török! Mindenütt ott vannak a nyomai, ahova csak nézünk.
Nagyapa és unokája hangulata volt a beszélgetésnek. A goromba és rosszkedvű öregember eltűnt, a kedves, megértő Attila lépett a helyére. A szeretet tűnt a legerősebb gyógymódnak a fájdalom kezelésére. A fiú magabiztosan szólalt meg:
– A nevem Levent. Szólítson csak Levinek. Megyek, megnézem, ott van-e még az eledel, amit a mókusoknak magam mögött hagytam.
Kezet fogtak.
– Örülök, hogy találkoztunk, Levi, én Attila vagyok! Menj csak, úgyis gyakran találkozunk majd!
Miután a kisfiú elszaladt, hogy ellenőrizze a mókusokat a kertjében, Attila a szívére tette a tenyerét és miközben dörzsölte, a feleségére gondolt. Aztán finoman megpaskolta a fájdalom helyét.
– Bárhol is vagy, tudd, hogy az egyetlen igazság, amely nem tűnik el, a szívemen lévő heg, drága Irén – mondta. Leült, betakarta a lábát a takarójával, s a kutyájához fordult:
– Tudod, mit, Hope, telefonáljunk az unokáknak, és hívjuk meg őket a hétvégére. Egy új barát érkezett a szomszéd házba, megismerkedhetnek egymással. Emlékszel, mikor is labdáztunk utoljára? Tényleg, hol van a te labdád?
