Aki mégsem hiszi, amit elbeszélek, annak duguljon be orra és nőjön bajusz a szemére! Aki viszont elhiszi, annak fejét éppúgy ragyogja be az isteni bölcsesség fénye, akár az enyémet!

Szóval azokban az időkben Buda várában a török volt az úr, de mert már jó ideje elfoglalták, és még senki sem sietett visszafoglalni, éppen béke volt. Azért is ment oda Gül Baba, a Rózsák Atyja, hét világ legbölcsebb és legszelídebb dervise. Szerette persze a szép Konstantinápolyt, a tündöklő Bagdadot, csak unta már, hogy naponta megzavarják békés kertészkedését fényes szultánok, dicső nagyvezírek, bátor agák és pasák, hogy súgja meg nekik isteni bölcsességével: ki akarja őket éppen megfojtani, megmérgezni vagy kibelezni? Illetve kivel kéne nekik megtenniük ezeket, hogy álmuk végre nyugodt legyen?

Gül Baba budai rózsakertjébe rejtőzött hát a világ hívságai, a hatalmasok mulandóságai elől, és boldogan ültetett, metszett, gyomlált meg imádkozott. Gyönyörű rózsái pedig úgy illatoztak, és olyan pompás színekben tündököltek, hogy csodájára járt az egész város. Különösen a szerelmespárok szerettek a bokrok között andalogni, és csókokat váltani. És annyian voltak, hogy mikor egyszerre cuppogtatták csókos ajkaik, abba belereszkettek a budai hegyek. A városvezetés külön hivatalnokot küldött oda, aki füttyjelekkel vezényelte az egyes bokrokban megbúvókat, hogy csak egymás után cuppogjanak, mert félő volt, hogy az egyszerre cuppogtatás rezonanciájától a Gellért-hegy addig reszket, míg beleesik a Dunába, és akkor aztán oda a városkép.

Volt Gül Babának egy kedvenc rózsabokra: szirma ragyogott, mint a napkelte, levele izzott, akár a napnyugta, gyökere a föld legmélyét kutatta, tüskés szára a végtelen égbe nyújtózott. Mikor Gül Baba hosszú, békés öregség után megérezte halála óráját, leheveredett a bokor alá, tenyerébe zárta annak legkisebb magocskáját, s a lelke már röpült is Teremtőjéhez. Nagy sírással, nagy pompával temették el aztán Gül Babát, mert mindenki szerette őt, még azok is, akik egymást különben utálták. Mielőtt koporsóba tették testét, a dervis ujjai csodamódra szétnyíltak, s a tenyerébe rejtett rózsamagot fölkapta a szél.

Szállt a rózsamag, szimatolta széles világ szagát, pislogott a fénybe, belesett az árnyékba, és kíváncsian fülelt, hogy miket beszélnek a népek. Tudni akarta: micsoda világba érkezett a Rózsák Atyjának tenyeréből, s mi dolga lesz itten?

A népek pedig ezeket beszélték:

– Hallottad, szomszéd? A molnár özvegyét úgy megmarták a lócsiszár kutyái, hogy belehalt, mire jött a mostohafia és agyonütötte a lócsiszárt, mire annak az unokái holmi patkószegekkel agyonszurkálták a fiút, mire ennek barátai és üzlettársai fölgyújtották az istállókat, mire előjöttek a ménesgazdák és halálra korbácsolták a vízért igyekvő konyhaszolgákat a Rákfogó utcai kútnál, pedig csak azért mentek oda, mert a Kishíd utcai kút kiszáradt!

– Hallottátok, barátaim? A német császár azt mondta a török szultánnak, hogy bár a turbánja hosszabb árnyékot vet, mint amennyit a sólyom röpül Anatóliától Gibraltárig, attól még az orra akkor se fog a tökéig érni, ha addig növeszti is, amíg a fogyó Hold megtelik! Erre a török szultán azt felelte a német császárnak, hogy bár a koronájának ragyogása elvakíthatja hét világ népeit, attól még fáklyás szolgáknak kell kikísérniük éjjel az árnyékszékre, elvégre, ha álmunkból riaszt a szükség, bizony semmilyen korona fénye nem óv meg attól, hogy álmosan pislogva megbotoljunk, elessünk, s császári orcánkkal illessük a latrina belsejét, méltatlanul összemocskolva azt! Erre most a török szultán ezer janicsárt küld Stájerországba, a német császár pedig három tüzérszázadot és ezer vértest Egyiptom földjére. Csakhogy ezeknek el kell foglalniuk a velencei kikötőket, amire fölneszel majd a ruméliai beglerbég, aki összevont hajóhadával lerohanja Szicíliát, és akkor aztán jaj lesz Európának!

– Hallottátok, hazámfiai? Megharagudtak az ördögök az angyalokra, és megrázták a Földet! Erre az angyalok se voltak restek, és megrengették az Eget! Ég és Föld összeomlott, széjjel nyíltak az óceánok, előbújtak belőle a legmélyebb mélységek irdatlan sárkányai, annyi fejük volt, hogy még a Próféta se emelhetné rájuk aranykorbácsát egyszerre! Annyi szájuk volt, hogy egyben elnyelték hét világ leghatalmasabb királyságait, és mikor a lángpallosú kerubok minden vizet és levegőt fölperzseltek, akkor sem csillapodott a sárkányok éhe, hanem fölfalták még a Napot és a Holdat, és akkor a fekete űr hidege szivárgott a teremtett mindenség élettől lüktető eresztékeibe, és lőn a világnak vége és fogaknak csikorgatása, hát itt tartunk most, jóemberek!

Hallgatta a kis rózsamag ezt a beszédet, és egyből megértette: azért zárta őt tenyerébe utolsó gondolatával Gül Baba, majd azért eresztette szelek szárnyán a nagyvilágba, hogy a világ minden népének békességet szerezzen.

Nosza, törte a rózsamag a fejét: mi módon hozhatna békét az egész teremtett világnak? Azt mondja magában:

– Ha azt akarom, hogy béke legyen, akkor a háborút kell megkeresnem és elpusztítanom, hiszen csak akkor lesz béke, ha nincs többé háború!
Útnak indult hát a kis rózsamag, hogy megkeresse a háborút. Réteken száguldott szarvasként szökellve, tengereken úszott cethalnál gyorsabban, egekben szárnyalt sasnál sebesebben. Egyszer aztán elért az aranyevő dzsinnek sivatagába. Azok a királyukhoz vezették, és akkor a rózsamag így szólt:

– Fényeskedjék néked a bölcsesség, ó, aranyevő dzsinnek királya! Azért járultam színed elé messzi országokból, hogy megfelelj nekem: hol találom a háborút?

Felelt erre az aranyevő dzsinnek királya:

– Ugyan hiába jöttél messzi országokból, ha erre még nem jöttél rá magad! Tudd meg: a háború mindenhol ott van. Háború dúl legkisebb lélegzetvételedben is, hisz torkod a levegőt elnyeli. Elemészti, miként a krokodil a folyóhoz inni járó antilopot. Avagy nem akarna a levegő inkább szabadon szállni a légben, miként az antilop is futkosni a réten? Lásd: már azáltal háborúban állunk a többi teremtettel, hogy levegőt veszünk, vagy ételt veszünk magunkhoz. Életünk és sorsunk harc és háború. Most például éppen csatába indulok a gyémántkakáló légelementálok királysága ellen, hisz nemzetségeink már ősapáink óta harcolnak egymással, ám kizárólag most adódik lehetőség arra, hogy úgy legyőzzük ellenségeink, hogy még írmagjuk se maradjon e világon, s még legapróbb csontocskáikat is porrá őröljék mágikus buzogányaink!

Szólt erre a rózsamag:

– Mégis mondd, hatalmas király: honnan jön a háborúzás gondolata őseredetileg? Honnan ered a háború?

Felelt az aranyevő dzsinnek királya:

– Mivel a háború minden teremtett lény őstermészete, ezért a háborúzás gondolata nyilván magától a Teremtőtől való.

Megköszönte a választ a kis rózsamag, aztán továbbment. Erdőkön szaladt antilopként szökellve, óceánokon úszott delfinnél sebesebben, magas égben röpült griffmadárnál gyorsabban.

Egyszer elért a minden vizek közepén úszva töprengő bölcsek szigetére. Azok a legbölcsebbhez vezették, és a rózsamag így szólt hozzá:

– Fényeskedjék néked a világosság, ó, minden vizek közepén úszva töprengő bölcsek szigetének legbölcsebbje! Azért járultam színed elé messzi országokból, hogy megfelelj nekem: honnan ered a háború?

Felelt erre a minden vizek közepén úszva töprengő bölcsek szigetének legbölcsebbje:

– Ugyan hiába jöttél ezért hozzám messzi országokból, mert minálunk háború nincsen, ezért hát azt se tudhatjuk, honnan ered. Egyesek azt beszélik, régebben talán nálunk is előfordult valami kis pofozkodás, körömletépés meg káromkodás. Mondják: egyesek a templomban is köpködtek, míg agyon nem verték őket. De szerintem ez mesebeszéd! Én végtelen bölcsességemnél fogva látom, hogy minálunk olyan béke van a végtelen idők kezdete óta, hogy még a koldus is tejben-vajban fürdik!

– Miképpen lehetséges ez a csoda? – álmélkodott a rózsamag.

– Látod-e ezt a nagy vastornyot itt, mögöttem? – mutatta büszkén a legbölcsebb bölcs. – E bűvös torony a mi békénk őrzője. Valahányszor valaki békétlenkedik, kötözködik, mutogat, csúfolódik, egyszóval olyasmit tesz, miből háborúság lehet, e toronyból acélpengék, vastüskék, tüzes nyilak, izzó horgok, pengeéles dróthálók, savval és méreggel teli korsók, vérszopó gyíkcápák és agyrágó vérmedvék törnek elő s azonnal elpusztítják a nyomorultat.

– Hisz ez borzasztó – szörnyülködött a kis rózsamag. – A ti békétek így a háborúnál is rosszabb!

– Látszik, hogy ostoba idegen vagy, ezért most az egyszer megbocsátom, hogy a mi nemes és bölcs békénket ócsárolod, de aztán vigyázz, mert kapsz a pofádba a vastüskékből!

Ezt a választ már nem köszönte meg a rózsamag, inkább továbbsietett. Vakondként kúszott a föld alatt, titkos áramlatokban fürge polipként fürdött, és albatroszként vitorlázott az égen. Egyszer elért a kezdetek hegyének csúcsára, ahol a kristályelméjű mindenlátó élt. A rózsamag tisztelettel borult trónusa elé, és így szólt:

– Fényeskedjék néked minden tudás végtelensége, ó kristályelméjű mindenlátó! Azért járultam színed elé messzi országokból, hogy megfelelj nekem: honnan ered a háború?

Felelt erre a kristályelméjű mindenlátó:

– Bizony jól tetted, hogy hozzám fordultál, mert nagy titkot mondok el most neked! Akkora titok ez, hogy hét világ legbölcsebb bölcse hétszáz esztendőn át próbálta megfejteni, és még az ő agyveleje is beletörött, és apró, kellemetlen tapintású darabkák formájában potyogott ki elkékült füléből. Úgyhogy jó erősen fogd meg az agyvelődet, míg e titkot veled megosztom, úgy talán nem fog eltörni.

A rózsamag ugyan nem tudta, hogy is foghatná meg az agyvelejét, de szólni nem mert, csak várta a titkot néma, borzongó áhítattal. A kristályelméjű mindenlátó pedig így folytatta:

– Tudd meg hát, hogy háború és béke tulajdonképpen ugyanaz. Éppen úgy, amiképpen világosság és sötétség, élet és halál, víz és levegő, asszony és férfi egylényegű.

– Hogyan lehetséges ez? – csudálkozott a rózsamag. A kristályelméjű mindenlátó így felelt:

– Vegyünk például egy szamarat! Megy a szamár a sivatagban, ami olyan, mint a semmi. De benne a szamár azért valami, meg az apró homokszemek is valamik, amikből a sivatag összeáll, és ezek együtt vannak, és ha a szamár nem jut időben vízhez és megdöglik, akkor hamarosan igen nehéz lesz megkülönböztetni tetemét a sivatagtól, és ezen a ponton ugyanaz lesz a semmi és a valami. Vagy tegyük föl, hogy a szamár nem döglik meg a sivatagban, ellenben van a hátán egy kicsinyke bolha, amely éjt nappallá téve szúrja, marja, kínozza szegény párát. Nehezen tűri a szamár a kínt, lábaival rugdos, farát dobálja, és rettentően ordít. Ettől aztán leesik a hátáról a vándor, megüti magát, förtelmesen káromkodni kezd, és jól megveri a szamarát. És pont ott veri, ahol a bolha a szamár szőrében megbújik. Agyon is üti a vándor a bolhát, tehát ezen a ponton ugyanaz lesz a bolha, a vándor meg a szamár. Mert a vándor is szamár volt, a bolha is szamár volt, a szamár meg eleve szamár, és éppen ezért ugyanaz a háború és a béke. Érted-e már, te kíváncsi lélek?

– Nem értem, ó bölcs – felelt őszintén a rózsamag.

– Mondok hát egy másik példát! Vegyünk egy tál levest, melybe a szakácsnénak egy hajszála belehullott. Már most ebben a hajszálban szabad szemmel nem látható rovátkák vannak. E rovátkák alakja hasonló a levesben úszó csirkeláb körmén található mintázathoz. Mármost akkor is épp ilyen mintázatot kapnánk, ha lerajzolnánk az éj sötétjében verdeső bőregér röptének ívét, igaz, ebben az esetben a mintázat sokkal kacskaringósabb volna, mégis fölismernénk. Képzeljük el most, hogy ennek a denevérnek a fején van egy fazék, és tegyük föl a kérdést: miképpen tud röpülni azzal a fazékkal? A válasz természetesen itt is az egylényegűségben rejlik. De eszembe jutott egy sokkal érthetőbb példa: vegyük a buborékfejű algakirályt, aki egy vízalatti örvénypalotában él. Ez pedig kényelmetlen, hisz az örvénypalota örvénylik, következésképpen a király buborékfeje egyfolytában kipukkad, és akkor megint föl kell fújni. Miképpen képes mégis uralkodásra e máskülönben jó és bölcs király? De erről hirtelen eszembe jutott egy ennél is jobb példa, amitől biztos meg fogod érteni a lényeget…

De ezt a példát a rózsamag már nem várta meg. Csak annyit értett az egészből, hogy a kristályelméjű mindenlátó elbölcselkedik itt örökkétig is, de azt sosem fogja elmagyarázni, hogy hol keresse a háborút, miképpen pusztítsa el, s hogyan hozzon ily módon az egész világnak békességet.

Ment hát tovább a rózsamag csalódottan, nem szökellt már, nem úszott, nem szálldosott, csak búsan vánszorgott. Ment-ment nagy időkön át, ment-ment világokon át, látott korokat és tereket, de kérdéseire választ sosem kapott. Aztán hét világnak legszélén, mikor már száz csizmát elszaggatott, és sovány testén ronggyá foszlott a vándorköpeny, hirtelen ismerős illatot érzett. Nyomban az illat után eredt, és láss csodát: egy tündöklő szépségű rózsakertbe ért. Épp olyan vidáman nyíltak abban a rózsák, mint annak idején Gül Baba kertjében, mielőtt még a rózsamag elindult a nagyvilágba. Örült hát a kis mag rózsarokonainak, keresett is magának egy kényelmes helyet két bokor között, befúrta magát a puha földbe, és békésen növekedni kezdett. Hamarosan a legszebb rózsabokorrá nőtt: szirma ragyogott, mint a napkelte, levele izzott, akár a napnyugta, gyökere a föld legmélyét kutatta, tüskés szára a végtelen égbe nyújtózott. Illatával pedig messze földről odavonzotta a szépségre és békére vágyókat. Mert növekedés közben rájött: ha békét akar teremteni, nem oda kell mennie, ahol háború van. Hanem oda, ahol béke. És ott kell azt a békét ápolni és gyarapítani, hogy aztán rózsaillatként minél többeket odacsaljon és megvigasztaljon. Hisz éljünk bárhogyan, egyszer mindannyian eljutunk a nekünk szánt kertbe.
A rózsamagból lett rózsabokor pedig sok-sok magot hozott, és ezek a magok elszálltak a széllel, hogy a világban sok-sok békehozó rózsakertté növekedjenek.