Ízek párosa

– Günaydın tatlım!
– Jó reggelt, édesem!
– Ma én készítettem a reggelit!
– Remek illatokat érzek! De nem csináltál kávét?
– Mert helyette teát főztem. Nem tudom megszokni, hogy egy ilyen bőséges reggelihez kávét igyak! Nézd, van töltött bundás kenyér, olajbogyó, sőt fügelekvár is!
– Miután megszoktam, hogy reggelire kakukkfüves olívaolajba mártogassam a kenyeret, nem volt olyan nehéz rutinná tenni, hogy kávét igyak hozzá! Különben is, nem te voltál az, aki Törökországban mindig ragaszkodott ahhoz, hogy reggelire hosszú kávét igyon? Az iskola végéig innen odavitetted velem a magyar kávét, most meg húzod az orrod.
– Hát, mindig az hiányzik, ami éppen nincs. Amúgy csináltam neked lecsót. De nekem ez teljesen olyan, mint a menemen, amiből kifelejtették a tojást!
– A tojás a menemenbe illik, nem a lecsóba! De gratulálok, ezúttal egy igazi lecsó lett. A hagymát nagy darabokra vágtad, ezért vette át az ízét. Látom, fokhagymát is tettél bele, nagyon finom lett, ellerine sağlık (áldás kezeidre)! Egyébként imádom ezt a török kifejezést.
– Persze, ti magát az ételt dicséritek, nem azt, aki megfőzte, mindig azt mondjátok, hogy „Finom!”. Elmegyünk a piacra reggeli után?
– Menjünk, majd ott ebédelünk.

Az étel szeretete volt az, ami az első naptól segítette őket egymás megismerésében, a kapcsolatukat megerősítő legfontosabb közös időtöltésük, az életüket megízesítő fűszer. Az együtt és egymásnak készített ételek, az azonos összetevők teljesen eltérő végeredménye… A végtelen győzködések és a kacérkodó viták is megfűszerezték életüket. Mondhatni régóta vannak együtt, vagy tizenöt éve. Már megszokták, hogy mindent ketten csináljanak, hogy elviseljék, elfogadják egymást, megalkudjanak, mint minden házaspár. De amikor az ételről volt szó, a parázs vitáik és az „én”, „nálunk”, „szerintem” kezdetű, megalkuvást nem ismerő, egymás receptjei fölött pálcát törő mondataik soha nem változtak.

Amint megérkeznek a piactérre, hirtelen esni kezd. Az eresz alatt várnak.
– Milyen kellemes pişi- (török lángos) illat van. A piacotokon az tetszik a legjobban, hogy mindig, mindenhol vannak efféle lángosárusok.
– Láttam a lángosos kocsiját, de hosszan sorjáznak előtte az emberek. Kicsit álljon el az eső, aztán te elkezdhetsz vásárolni, én meg beállok a sorba és megveszem, rendben? Hogy szeretnéd a lángosod? Sajtos-tejfölösen, hagymával?
– Simán szeretném, nyilván. A pişit simán szokás enni. Még mindig nem szoktam meg, hogy ilyen össze-vissza feltétekkel egyem.
– Én meg azt a semmilyen sima sült-kelt tésztát nem tudom megszokni.
– Ó, hogy is mondhatnék le róla? Keskeny pohárba öntött török teával, amely sötét, akár a nyúlvér! A kanál hegyével kristálycukrot kell tenni hozzá, jól összekeverni, közben hallgatni a csörömpölést. Ha megváltozik a hangja, az azt jelenti, hogy a cukor elolvadt. Forrón kell meginni, nem szabad sokat várni, ez olyan, akár egy szertartás. Majd a végén a fehér sajtot a lángosba töltöd, és a tetejére eperlekvárt kensz!
– Eperlekvárt? Te bezzeg nem eszed a lángost itteni feltétekkel! Az egyszerűség-fogalmad igen szokatlan. Lekvár, sajt, lángos, tea! Hmm… ha már eper, vehetnénk egy kis gyümölcsöt, és főzhetnénk belőlük egy finom levest vacsorára.
– Persze, főzzünk, de azt majd vacsora után esszük, desszert gyanánt. Azt mondd meg, mit együnk vacsorára.
– Mindig ugyanaz a verkli! Nincs is jobb eledel, mint a gyümölcsleves! Egyszerre vitamindús és laktató. Pláne neked, aki szereti a levest.
– Hogy lehet édes egy leves, az Isten szerelmére! Édes és hideg!
– Miért, az ayran asi (joghurtleves), amit te főzöl, szintén hideg! Nem is értem, hogy jutott eszetekbe vízzel felhígítani a joghurtot, és italt készíteni belőle? Érdekes!
– Régen annyira szeretted, nem?
– Az enyhe kifejezés! Most is imádom!
– Először is, az ayran asi sós.
– De az is hideg!
– És rendkívül finom!
– A gyümölcsleves is finom!
– Nem ellenkezem, tudod, hogy nagyon szeretem, de nem is ez a téma. Levesként nem iható.
– Először is, a levest enni kell, nem pedig inni.
– Nálatok igen. A török nyelvben még a cigarettát is inni szokás. De ezt most ne keverd ide. Egy édes, gyümölcsös étel nem lehet leves.
– Már hogyne lehetne.
– Jól van, ne húzzuk tovább. Találjuk meg a középutat. Szóval, készítsünk egy sós és forró húslevest. Vegyünk petrezselyemgyökeret. Tényleg, vajon mi miért nem esszük ezt? Annyira finom!
– Tényleg, vajon miért lehet, hogy ti megeszitek a petrezselyem levelét, de a gyökerét nem?
– Emlékszel? Valahányszor Törökországba jöttél, virág helyett petrezselyemgyökeret hoztál nekem. Annyira örültem!
– Hogyne emlékeznék! De kérlek, ne húslevest együnk ma este! Csináljunk olyan levest, ami hideg és szerinted „nem leves”. Én megeszem, te pedig megiszod.
– Erről eszembe jutott, amikor először terveztél igazi főételt főzni Törökországban. Emlékszel, hogy bejárattad velem a fűszereseket, hogy füstölt paprikát és majoránnát találjunk?
– Először is a gulyás leves, nem pedig főétel.
– De főétel.
– Leves.
– Főétel.
– Leves.
– Ha rajtad múlik, kedvesem, még a kurufasulye (török babgulyás) is leves.
– Persze, hogy leves.
– Ez egy lédús főétel.
– Ha lédús, akkor leves.
– Ne nevettess. Úgy tűnik, elállt az eső. Gyerünk!
– Gyerünk. Mintha te más lennél. Neked is vannak berögződéseid. Emlékszel, amikor apró szemű bulgurt kerestünk Budapesten?
– Igen. Még az édesanyád is kigúnyolt minket, mondván, hogy ezzel ő a madarakat eteti.
– De aztán amikor megkóstolta az icli köftét (török töltött húsgombóc), a tíz ujját megnyalta, ne légy igazságtalan.
– Savanyú képpel az arcomba nézett, megkóstolta, majd megjegyezte: olyan, mint a szilvásgombóc, csak sós. Milyen furcsa!
– Anyucinak nincs igaza? Annak ellenére, hogy külsőre hasonlítanak egymásra, a karakterük különbözik.
– Ma délután elmész anyukádhoz, tegnap megbeszéltük. Nekem amúgy is dolgom van. Na, most már állj be abba a sorba, mert nem marad nekünk lángos. Sosem hagynánk abba a beszélgetést.

Megeszik az ételt, és hazatérnek, ahol az ajtóban boldogan köszönti őket a kutyájuk. Egész nap esett az eső. Következik egy új étkezés, egy új találkozás. Más a főzés öröme ilyen időben. A nő a konyhába megy és munkához lát. Ebben a pillanatban a kutya felugat, mire a nő hirtelen felugrik.
– Éhes vagy, kicsim? Kész a vacsora! Gyere ide, ügyes vagy! Ahogy öregszel, egyre rosszabbul hallasz, nem igaz, kis öreg gyermekem?

A nő szeretettel simogatja a kutya fejét, enni ad neki, és az első találkozásuk napjára gondol. Ebben a pillanatban megdördül az ég. Miközben kavargatja az edény tartalmát, az ablakból kinézve gondolatai elkalandoznak a múltba. Eszébe jut az az idő, amikor hungarológus hallgató volt Törökországban, és ellátogatott Kütahyába, a Kossuth Lajosnak törökországi tartózkodása alatt otthont nyújtó házba, amely ma már múzeum. Aznap is így esett az eső.

Volt egy nagy kertes ház Kütahyában, egy szűk, koromszagú utca elején. A bejáratnál kölyökkutya várakozott. Nem lehetett tudni, hogy a házat őrizte, vagy abban reménykedett, hogy valamelyik oda érkező befogadja és hazaviszi, hiszen március 15-én rengeteg látogató járt a házban.

Két fiatal egyszerre fordult az elázott kutyushoz. Amíg a fiatalember zavartan kereste a kutya gazdáját, a nő rájött, hogy a férfi magyar, és a csipetnyi magyartudásával próbálta elmagyarázni, hogy az egy kóbor kutya:
– Kóbor kutya, nincs gazdája, ő az utcának a tulajdonosa!

A fiatalember egy, a Törökországban élő magyarokról szóló dokumentumfilm forgatása végett érkezett, és mivel turkológiát tanult, csatlakozott a csapathoz. İbrahim Müteferrikától Széchényi Ödönig, Réthy Antaltól Thököly Imréig, Rákóczi Ferenctől Fekete Lajosig, Rásonyi Lászlótól Bartók Béláig rengeteg magyar élt hosszabb-rövidebb ideig Törökországban. Isztambul, Izmit, Rodostó, Ankara és végül Kütahya – milyen sok helyen található magyar nyom!
– Nyomdaipar, tűzoltóság, meteorológia, levéltár, várostervezés, építészet, a lista végtelen! A magyarok nagyban hozzájárultak a modernizációnkhoz – mondta a fiatal nő, majd folytatta:
– Még a meséinket és a népdalainkat is összegyűjtötték Önök! Hogy összeért a kultúránk, azokkal a magyarokkal, akiket ismeretlenül ismerünk!
– Mi az az összeérés?
– Olyan, mint az a reakció, amely lehetővé teszi, hogy a tejből joghurtot készítsünk…

Már az első mondatokba is azonnal bekerültek a receptek.

– Törökország mindig nyitott kapuval várta a magyar szabadságharc után érkezett magyarokat, és Anatólia is az otthonukká vált. A mieink pedig bizonyára keményen dolgoztak azon, hogy meghálálják azt a vendégszeretetet, amiért ez a föld otthont nyújtott nekik – tette hozzá a fiatalember.

A kutyus kettejük között dideregve az arcukat nézte. A nő felemelte, és finoman a kabátjába bújtatta. A kiskutya hevesen verő szíve megnyugodott, remegése megszűnt. Most már biztonságban volt, baráti kezek között. Két szempár és kétnyelvű szeretet ölelte körbe. A fiatal nő alig tudott elszakadni a valaha látott legártatlanabb, legkedvesebb nézéstől, és elveszett annak a fiatalembernek a tekintetében, aki a föld legmélyebb, legkékebb vizét hordozta szemében. Akkor még nem tudta, hogy egy életen át boldogan fog úszni e szemek kékségében!

A fiatalember azt mondta: – Hadi (törökül: gyerünk)!

Ezután elindultak a múzeumba.

Ez a „hadi” jelentette török nyelven az együtt megöregedés ígéretét. Attól a naptól fogva ők hárman sosem váltak el egymástól.

Amikor az öreg kutya ugat, a nő ismét felpattan, és a konyha felé fordulva szól a férjének:

– Kész az étel!

Amikor nem kap választ, nem erősködik, a földre guggol a kutya mellé. A vitrinből előveszi a fényképet. Kossuth házának tornácán egy fiatal nő, egy fiatalember, közöttük egy kutya, egymásnak idegenek. Mindhárman eláztak, és a szemközti dombokat nézik. Az eső hangja és a köd beléjük hatolt. Mi másnak van még olyan erős emlékezete, mint egy fényképnek, ami némasága ellenére szüntelenül beszél?

Aznap, a fénykép készítésének pillanatában a nő azon gondolkodott, mekkora árat kell fizetni azért, hogy egy szabadságharc hősévé válj. A férfi azt válaszolta, hogy ennek következménye van, nem pedig ára, hiszen ez egy választás. Közösen próbálták elképzelni az első reggelt, amikor Kossuth Lajos és családja Anatólia szívében először új napra ébredt. Hiszen a hősök is emberek, nem? Sokkal többet éreztek és tapasztaltak, mint amiről a történelemkönyvek írtak. Nekik is voltak mindennapi gondjaik.

Kíváncsi lennék, mit ettek az első reggelen? Mikor viselte Kossuthné azt a gyönyörű ruhát, ami a kiállításon is látható volt? Mennyi időbe telt, mire meg tudták érinteni a zongora billentyűit? Mikor kerültek a könyvek a polcokra, mikor kezdték el olvasni azokat? A magukkal hozott tárgyak vajon elfogadták új helyüket? Kitől vehettek tojást, hol találhattak finom tejet? Melyik volt a legjobb pékség? Hol volt a piactér? Kedvük szerint sétálgathattak az utcán? Kikkel voltak jó szomszédi viszonyban? A reggeli kávévendégeiknek magyar vagy török ​​kávét szolgáltak föl? Készült tejföl ebben a házban? A magyarokat nem lehet elképzelni paprika és tejföl nélkül.

Aztán a kutyakölyök ugatni kezdett, magára vonva a figyelmet, mintha azt követelné, hogy róla beszéljenek.

A fiatalember szólalt meg először:
– Mi lesz a kutya neve?
– Mancs.

A neve Mancs lesz. A hős Mancs emlékére, aki számos életet mentett meg a földrengés során. Az öreg Mancs megugatja a mennydörgést, ismét kizökkenti az asszonyt a múltból. Feláll, visszateszi a fényképet.

Tényleg, mennyire különbözik egymástól a magyar és a török nyelv múlt ideje! A mi múlt időnk bősége, a múlt múltja és a tegnap jelene, a holnap tegnapja, a magyar nyelvben a múlt egyedisége és egyértelműsége… Furcsa módon ez nem kevés nehézséget okoz a leírtak fordításánál, de a beszédben egyáltalán nem.

– Mancs, itt egy szép csont neked! Nekem ayran asi leves, a ház urának pedig gyümölcsleves.

Ekkor jön be a férfi, kezében egy fazékkal.
– Meglepetés! Anyukámnál csináltam neked szilvás gombócot, mert annyira szereted.
– Én pedig örültem, mert meg tudlak lepni egy kis icli köftével.
– Ismét csodálatos az asztalunk, mert minden duplán van.
– Nézd ezt, a petrezselyemnek a levele és a gyökere is itt van.
– Gombóc darált hússal is, szilvalekvárral is.
– Mit szólsz a savanyúságunkhoz? A jobb oldaliak török ​​módra csípősek, a bal oldaliak édesek.
– Parancsolj, van szénsavas és szénsavmentes vizünk is. Meghívtam édesanyádat is, de ezúttal nem akart jönni. Még ugratott is, mondván, amikor az asztalunkhoz ül, mindent duplán lát.

Párunk receptjei

(Kicsit titkolóztak, a trükköket megtartották maguknak, mint minden mester):

Lecsó – Menemen tojás nélkül, fokhagyma, hagyma, édes és lédús magyar paprika durvára vágva. Tojás helyett simán vagy kolbásszal készítik.

Pişi – Kisebb lángosforma, kenyértészta rántott változata. A magyarok laposabbra és nagyobbra sütik, és rengeteg hozzávalót tesznek a tetejére.

Ayran asi (hideg) – Joghurttal, főtt búzával, főtt csicseriborsóval, liszttel és fűszerekkel készítve, friss mentával és olívaolajjal tálalva.

Gyümölcsleves (hideg) – Tejföl, főtt gyümölcsök, cukor és fűszerek jól összeforrnak. Virágokkal díszítve tálaljuk.

Icli köfte – Apró bulgurral, búzadarával és tojással elkészített vékony tésztagolyókat pirított hagyma, paradicsompüré, fűszerek és darált hús keverékével töltjük, és tetszés szerint megfőzzük vagy megsütjük.

Szilvás gombóc – A burgonyával, liszttel és tojással elkészített vékony tésztagolyókat szilva, cukor és fahéj keverékével megtöltjük, felforraljuk, megfőzés után sült zsemlemorzsában megforgatva megpirítjuk, és a tetejére cukros fahéjat szórunk.

Gulyás–gulyás (főétel–leves) – Egyfajta pörkölt. A különbség leginkább a fűszerválasztásból adódik. A majoránna és a különleges magyar paprika adja az étel magyaros jellegét.

Kurufasulye–bableves (főétel–leves) – A legalapvetőbb különbség a fűszerekben rejlik. Ha a magyarok húst tesznek bele, akkor inkább magyar kolbászt választanak, míg a törökök „sucuk”-ot (török kolbászt) használnak.

Nyitókép: Ece Işıkçı: Dupla íz. Fotó: a művész archívumából