Zápor
„Jó volna még eső előtt hazaérni.”
(Szentmártoni János)
Hazaérni zápor előtt
családi és magányos sétákról
fülledt délután, kora este,
fejünkön már kopácsolnak
az első kövér cseppek;
haza, haza, de hová,
egy nyári szállásra, albérletbe,
vasárnapi vendégségbe,
vagy csak egy fedett helyre,
buszmegálló bódéjába,
sátorlombú fűzfa alá,
húgyszagú, rozsdás aluljáróba,
egy szocreál váróterembe,
nyargalni a zápor elől
mindegy, hová, csak haza;
és sokan futunk, egész sereg,
Pound, Eliot, Hemingway után
megint egy elveszett nemzedék:
az ezredforduló elvágyódó,
folyton könyveket dobozoló
lányai, fiai.
Öröklakás
A magasföldszinti öröklakás,
ahol a szomszédom négy évvel ezelőtt,
a múzeumok éjszakája délutánján
bármiféle előzmény nélkül,
hatvannégy évesen meghalt,
bár a sikítva átugrasztott barátnőm
megkezdte az újraélesztést,
és a mentősök huszonöt percig
próbálták visszahozni,
a magasföldszinti öröklakás
itt mellettem négy éve lakatlan,
üvegtáblás ajtaja mögött
a függöny kissé elhúzva maradt,
s ha világosban elmegyek előtte,
a kukkolók bűntudatával benézek,
attól félve, hogy a bútorok között
megpillantom néhai szomszédom
átsuhanó árnyát.
