Eh, mi az a húsz perc, megyek én vonattal, gondoltam magamban, útközben dolgozhatok, kisebb lesz a lemaradásom. S lőn.

Az idő szinte elillant, lecsukom a laptop fedelét és már ott is állok a vasútállomás épülete előtt – tanácstalanul. Aki pedig tanácstalan, kérjen tanácsot. Ezen bölcsesség jegyében felhívtam az egyik szervezőt, akivel már kapcsolatban álltam, hogy velem akkor mi legyen? Mondja F. Sipos Bea, aki nem mellesleg a fesztiválon is fellépő Hangraforgó oszlopos tagja, hogy ne is menjek a szállásomra, hiszen lehet ebédelni a Zátony étteremben, csak épp be kéne ugorjak előbb a zsinagógába, az ebédjegyekért. Úgy legyen, miért is ne, gondolom magamban, ők tudják itt, mi merre van, mi a jobb sorrend, meg hogy a zsinagógától biztos nincs messze a Zátony, a Zátonytól meg a szállásom. Logikus tehát, hogy… Hajrá! Navi elő, egyik kezemben a telefonom, másikkal a gurulós bőröndöt ráncigálom. Előre! Nem nagy távolság, hipp-hopp ott leszek! De nem. Nem, mert csörög a telefon, miközben szakad rólam a víz ebben a megtévedt őszben, aki július végének képzeli magát, és stabil verőfénnyel gyártja a jó harmincvalahány fokot, miközben kétszer rossz felé fordultam.

Hangraforgó (Sipos Bea és Faggyas László) a színpadon 
Fotó: Szabó Béla

 

Csörög a telefon, szerző hív, fel kell venni, fontos, rég húzódó recenzió nagy, vastag, jelentős könyvről. Épp kézhez kapta, halljuk, mit agyalt ki! Hát azt, hogy mégsem ír róla. Kutya mája, ebugatta… – gondolom magamban, és hallgatom a napon, hogy miért nem, sokáig hallgatom, közben olyan hülye vagyok, hogy udvariasan mosolygok, mintha nem lenne mindegy, hiszen ez telefonbeszélgetés, az előttem lévő szép, régies ház falának meg mindegy, milyen képet vágok. De véget ér a csevely, és lassan, figyelve a sarkokra, elérem a Rábát. Nem, nem szemlélődöm. Tájékozódom. Átballagok kerregő bőröndömmel a hídon, ballagok, még jó, hogy a kijelző ilyen fényben is látszik, aztán a távolban megpillantok egy tetőt, olyan feltűnően zsinagógaszerűt. Igen! A zsinagóga! Most már rendben leszek!

Belépek, rögtön lefülelnek, írjak alá, vegyem át, na, de tegyem be a pihenőbe a bőröndöm, majd visszajövök érte, vagy nem, vagy mit tudni, mire visszajövök az ebédtől, úgyis kezdődik a fesztivál. Hogy a zsinagóga milyen hatalmas és gyönyörű, azt nem most figyelem meg tüzetesen. Majd később. Egyelőre mindenki űzött kicsit, utolsó simítások folynak, persze, ők itt napok óta güriznek, hogy minden rendben legyen a kezdésre. Én például már nem lennék olyan kedves, mint ők. Ahhoz képest rögtön mehetek is a Zátonyba, csatlakozik hozzám kísérő, ne legyek elveszve se lélekben, se testben, gyalogolunk a Zátonyba, ami igen jó hely, Duna-parti, vízre néző terasszal, akkora a menzás adag, hogy meg sem bírom enni, finom is, aszalt paradicsommal és sajttal töltött etc., etc…

A Misztrál együttes 
Fotó: Szabó Béla

 

Telezabáltam magam. Tele. Ezen nincs mit szépíteni. Pihegek. Csörög a telefon, csak azért is. Dolgozzunk egy kicsit. Naná. Vissza aztán a zsinagógába, bőröndöt ragadj, irány a szállás, gyerünk, majd visszajössz. Közel van. Pontosabban, ahogy fogalmaznak, nincs olyan messze. Csak át kell szelni a várost. Ja, hogy mert ez meg a vasúthoz van közel, csak a másik irányba.

Ugyan már, mit nekem?! Ugyan már, mit. Hát, azért úgy menni kell. Ha keresetlen akarok lenni, úgy fogalmazok, hogy sokat. Nem, nem hűlt közben az idő. Ragyog az ég, heje-huja, vigyorog a nap, akkora, mint egy pincértálca, süt, ahogy csak bír. Ismét eszembe jut a kutya meg a mája. De már a vasúton túl, a buszállomáson vagyok. Gyere, bőrönd! Nemsoká!
És mit ad isten: megjöttem. A kellemes modorú, nagy bizalmú tulaj vagy recepciós nem tököl, instruál, aztán békén hagy. Többet nem is találkozom vele, meg semmi más személyzettel. A kulcsot majd rakjam be a pult mögé, ha megyek. Az igen. Valójában tetszik. Nem is tudom, mikor tapasztaltam ilyet. Be a tus alá, Zolikám!

Visszafelé komótosabban. Bőrönd nélkül – micsoda könnyebbség! Ezt a jelzőt már használtam, de Győr gyönyörű! Tényleg az, nem túlzok. Bár modern épületek tarkítják, amerre én járok, sok a barokk. Hogy folyók szelik át, az nekem külön csoda. Három is.

A zsinagógát először körbejárom. Kívülről is impozáns, szépen felújítva. A fesztivál a középső épületben van. Egyetlen hatalmas, tágas, több emelet magas csarnok, díszes, a jelképek mind a helyükön hagyva, karcsú, cirkalmas öntöttvas oszlopok tartják. Köszönök ide, köszönök oda, új ismerősöknek. Üdvözlöm Szalai Zsoltot, a költőt és letelepszem. A koncertek és szavalatok már kezdődnek. Petőfi minden mennyiségben és kortársak Petőfiről.

A Bognár Szilvia quintet, Csörsz Rumen István, Hangraforgó. Vagyis F. Sipos Bea és Faggyas László, akikkel már megismerkedtem, hiszen Bea tartotta velem a kapcsolatot, mint a fesztivál egyik szervezője. Őket követte a Pont 12 könyörgés Laboda Róberttel, Emmer Péterrel és Zsapka Attilával. A produkciók között Jáger András és Kurucz Dániel, a Győri Nemzeti Színház művészei szavalták azokat a kortárs verseket, amelyeket a fesztiválra írtak a felkért költők, mégpedig nem kevesen, és nem lettek megzenésítve. Meghallgathattam saját magam is, ami mindig egy kicsit különös érzés – nem tudom, a többi jelenlévő kollégám hogyan volt ezzel, én igencsak örvendtem neki.

Huzella Péter gitárjával szinte új életre keltette a verseket 
Fotó: Szabó Béla

  

Hátra volt még a Kaláka, amit nem hallgattam már végig, mert Zsille Gábor költőtársam feltette magában, hogy megmutatja nekem a Matróz nevű vendéglőt, ami több száz éves, és kitűnő ételeiről méltán híres. Közben az esti városban is kalauzolt, szinte idegenvezetőként. Kiderült, hogy úgy ismeri, mint a tenyerét. Bámultam az érdekességeket, aztán kellemes beszélgetés mellett megettem az egyébként valóban tökéletes halászlét és túrós csuszát. Mire végeztünk, ballaghattunk is a könyvtárba, ahol afféle programon kívüli összejövetelt rendezett nekünk dr. Horváth Sándor Domonkos, hogy poharazgatás mellett jobban megismerkedhessenek szervezők és költők, Sipos Bea, Faggyas László, Bogdán Kriszta, Huzella Péter zenész, énekes, Both Balázs, Zalán Tibor, Oláh András, Vári Fábián László, Szalai Zsolt és Zsille Gábor. Anekdoták és viccek serege mellett jól elrepült az idő, majdnem reggel 6 lett, mire a szobámba értem, alkalmi szobatársammal, Both Balázzsal, aki valamiért nem tudta átvenni a kulcsát, így beszorult hozzám. Még szerencse, hogy akadt két külön ágy.

Reggel felkerekedtünk enni valamit, közben Balázs a verseit olvasta fel nekem, én pedig gyorsan kértem is párat az Országútnak. Délelőtt már egyedül heveredtem le kicsit pihenni, el is aludtam, ahogy illik. Ami azért volt kevésbé szerencsés fejlemény, mert 3-ra kerekasztal-beszélgetésen kellett részt vennem a Dr. Kovács Pál Könyvtár És Közösségi Tér egyik termében. Természetesen elkéstem, bár csak pár perccel. Becsörtetvén már zajlott az eszmecsere, viszont, hogy bejelentettek a közönségnek, kaptam egy privát tapsot, tehát mégis csak megérte. A Zsille Gábor vezette beszélgetés témája természetesen Petőfi Sándor volt.

Ferenczi György és az 1-ső Pesti Rackák fellépése zárta a fesztivált 
Fotó: Szabó Béla

 

Átvonultunk a zsinagógába, ahol folytatódtak a koncertek és szavalatok. Már előző nap is feltűnt, mekkora az érdeklődés a fesztivál iránt, gyakorlatilag szinte telt ház volt az idő legnagyobb részében. Most sem alakult ez másként. Persze a nívós előadók és a valóban nagyszerű szervezés lehetett ennek is garanciája. Precízen, nagy tapsokkal elválasztva követték egymást a fellépők: a Makám Kvartett, Berzevici Zoltán, Huzella Péter, a Misztrál együttes és végül Ferenczi György és az 1-ső Pesti Rackák.

Emlékezetes két nap volt, nyugodtan mondhatom, és valószínűleg nemcsak nekem, hanem a hallgatóságnak is.
Népes társasággal még elvonultunk a belvárosba, a Divino nevű szórakozóhelyre, ahol a téren, csodás barokk épületek között csaptunk egy zárópoharazást. Onnan már gyakorlottan bandukoltunk a szállásunkra Zsille Gáborral, egy-egy hamburgert szorongatva, amit, mint köztudott, utcán, kézből kulturáltan megenni lehetetlen. Ám kiderült, hogy nekem a szobámban sem megy. De ez legyen az ember legnagyobb problémája két ilyen eseménydús nap után...