A Földön kezdetben több volt az élettelen az élőnél. Később – mondhatni, hál’ Istennek – megsokasodtak az élők. Az élők közül a tudomány mai állása szerint előbb a prokarióták, vagyis az egysejtűek jöttek, de gyorsan felzárkóztak a többsejtűek is. A bonyolultabb létformák közül a mai napig jó sok a növény, de szép lassan belendültek az állatok is. Aztán egyszer csak ott termett az ember.

Az ember is jól megsokasodott, és mindent kitalált, hogy ő nyerjen az életversenyen. Azt hinnénk, mostanra mind az élőket, mind az életteleneket lepipálta, és hogy ő viszi a prímet, de nem. Tévedés. Az ember ugyanis talált magának valamit, ami mára egyértelműen túlnőtt rajta. Valamit, amit megszólaltatott, ami jól hangzott az elején, de aztán felhangosodott és önállósította magát. Ami azóta folyamatosan terjed és sokasodik és csak szól. Szól. Az ember egyik legnagyobb vívmánya: a zene.

Zenében élünk a Földön. Olyannyira kitölti az életünket, hogy már észre sem vesszük. Felkelünk és zene. Megyünk ide-oda, és zene. Hazaérünk, és csend? Nem, hanem zene. Mindenhol és mindenkor. Sokkal többmilliárdnyi zene, mint ember.

Ha léteznének földönkívüliek, és meglátogatnának minket, a bolygónkat zenedobozként vagy tán hangszóróként azonosítanák. Áhá, mondanák, egyértelmű, hogy az élőlények zöme ezen a bolygón a pia mellett a hangok bolondja. A Föld egy giganagy hangszóró, mondanák, és nevetnének. És beraknának valami ektoplazmatikus bakelitlemez-utánzatot, és táncolnának az űrhajójukban.

Miért van zene a világon? Persze, ez költői kérdés, hiszen mindenki tudja, miért. Az ősember vernyogott és dobolászott, hogy transzba essen, vagy épp belefújt egy irdatlan csőbe, nevezzük fúvós hangszernek, aminek a hangja két heggyel odébb is tisztán hallatszott. És aztán nyökögött is, amit először figyelemfelkeltésre használt, de akkor is jól működött, amikor ráesett egy kő a lábára, mert abból tudták a társai, hogy nincs éppen jól.

Akárhogyan történt is, az ember előbb-utóbb használni kezdte a hangját. Rájött, hogy a hang és a nem hang között óriási a különbség. Nem sokkal azután pedig megtanulta az első és legfontosabb zenei leckét, az ismétlődést. Más néven: a ritmust. A többi már történelem.

Innen indultunk. Hogy ez valami hasznos és szép dolog. Funkcionális. Művészi. Egyedi. Jó.

Ugorjunk egy nagyot előre az időben, és menjünk le a legközelebbi kocsmába meginni egy frissen csapolt sört. Belépünk az ajtón, köszönünk. Kikérjük a sört. Mit hallunk? A művészetet magát. A zenét. Valami tizedosztályú, mély hangokkal egyáltalán nem törődő hangszóróból, aminek a sztereóhatás miatt a helyiség valamelyik zugában elhelyezett párját sehogyan sem találjuk. Fogadjuk el, hogy akkor a művészet ezúttal monóban áramlik felénk, és rezonál a sör friss habjában. Rezeg az üvegpohár, rezeg a dobhártyánk, már amelyik oldalunk épp találkozik a művészettel.

Üljünk be a saját kocsinkba. Legyen ez másnap reggel, a sörivás utáni napon, hogy már ne legyünk túl részegek a vezetéshez. Indítózzunk. Hopp, a motor felbúgásával egy időben beindul valami más is. A csodálatos művészet négy pici hangszóróból, amit jó esetben a lábunkhoz, rossz esetben annál sokkal lentebb rejtettek el, a kárpitozás alá. Nem tudunk hangok nélkül meglenni, ezért még fel is hangosítjuk, így elnyomjuk a kényelmetlenül hangos motorzajt, valamint a kívülről bezúgó forgalom zsezsgését. Úgy érezzük hát, hogy egyedül vagyunk a kocsinkban. Egyedül a hangzatos művészettel.
A zenével. Amiről fogalmunk sincsen. Nem tudjuk, ki írta, milyen céllal. Milyen nyelven dalol benne és kicsoda. Nem tudjuk megkülönböztetni az egyes képleteket, de zenei előképzettségünknek hála, tudjuk, hol a refrén. Jobb esetben, persze, ezredjére halljuk az adott nótát, és a műsorvezető annyiszor megmondta már, ki az előadó, hogy meg is jegyeztük. Örüljünk neki, mert ez ritka dolog manapság.

Leállítjuk a kocsinkat és kiszállunk. Bemegyünk a boltba vásárolni, szerencsére folytatódik ugyanaz a sláger. Még fütyülni is tudjuk a két hangból álló dallamot. Nem sajnáljuk, ha vége van, mert még legalább négyezer nagyon hasonló dal fog következni a repertoárban, így nem lesz veszteségérzetünk. Talán kicsit másképpen kell rá vásárolni, mint az előző dalra, de szinte észre sem vesszük a különbséget.

Rendben, elismerhetjük: örök csendben sem lehet élni. Kell valami figyelemelterelés. A zenedömpingnek viszont óriási ára van. Leszoktattuk magunkat az igényes zenehallgatásról. A művészetfigyelésről. Sikeresen elkerüljük a koncerteket, hangversenyeket. Nem óhajtunk foglalkozni új előadók megismerésével. Megelégszünk a csapból folyó egyendalokkal. A rossz minőségű hangszórókból ömlő, mások által előírt kockamuzsikával. Lejövünk a művészetről.

Nem a mi hibánk, mondhatjuk. Rendszerszintű probléma. Túltoltuk. Túlhallgattuk. Lejárt lemez.

Aztán elalváskor néha elsírjuk magunkat, és nem tudjuk megfogalmazni, miért, de örülünk neki, hogy egész nap nem kellett meg se szólalnunk.

Lásd, olyan vagy közöttük, mint aki a szerelemről énekel, szép hangja van, mesterien kezeli a hárfát: meghallgatják szavaidat, de nem igazodnak hozzájuk. (Ezekiel 33,30–33)