Olykor csak lélekben, de sokszor testtel is, táncos lábakkal.

A múltkor is olyan zene szólt, hogy táncolni kezdtem rá, és az öreg, százéves szőlőtők a pogácsaköves sorokban úgy néztek rám, mint sivatagi szomjas tevék a táncoló dervisekre. Pedig csak finoman paskoltam a lábszáram, hogy ha nyelves ördögök és géci boszorkák meglátnak, azt higgyék, hogy csak a nadrágomról verem le a hegy porát. Az öregember már csak ilyen, ott szédeleg a szemérmetlenség és a szemérmesség sokszor légies határán.

Szóval, vagy a szomszédból, vagy az égből szólt a zene, nem tudom már, de az biztos, hogy kemény rockmuzsika volt, abból a fajtából, amelyik a Vivaldi, Mozart, Mezőség zenei meridiánvonalon varázsolódik elő sávolyos eleganciával, fékezhetetlen karneváli erővel.

Jobban odafigyelve kibújik belőlem a folklorista, és felismerem, hogy ez egy magyarpalatkai menyasszonykísérő, és a Tükrös zenekar játssza pajzán jókedvvel.

Ezért a zenéért, hogy ezt játsszák nekem, akár mindennap megházasodnék, persze csak egy asszonnyal. Az asszonyból – ha jó – egy is elég. Na ja, ha rossz, egy is sok.

Persze az mi magunkon is múlik, milyennek látjuk az asszonyokat, mert ahogy Oscar Wilde mondja: van úgy, hogy zord nézés is öl. Mennyit gyilkolunk így életünkben, mert nem vagyunk képesek meglátni az angyalt? Ha meglátnánk, egymás angyalszobrászai lehetnénk, távolodva minden kárhozattól.
Arról beszélhetnénk, hogy az egymásban felfedezett angyal szép, és ebben a szépségben az ember igazán fürdőzhet, lubickolhat lelkileg. Úgy olvadhatnánk össze angyalainkkal, hogy közben egymás szépségével lennénk áldottak.

A zene közben szól, és saját setesuta, öreges táncom elvarázsol gyönyörűséggel és szomorúsággal. Mint abban a dalban, amit Leonard Cohen egyszerre teljes létfájdalommal és létörömmel énekel: Dance Me to the End of Love. Táncolj velem a szerelem végéig.

Táncolj velünk szerelem, hogy soha ne halj meg, hogy soha ne haljon meg a szerelmünk. Amíg mi így ketten táncolunk, nem érhet véget a szerelem. Csak abba ne maradjon a tánc. Mint ez a mezőségi itt, a hegyen.

A mi Mezőségünk, létünk mezeje már itt van a hegy magasában, és egyre emelkedik, mint Mozart B-dúr szimfóniájában az a négy hang: dó ré fá mi.
A zene múlt századi művészeti kiüresítésének programja ezt a katedrálist próbálta akarva-akaratlanul, modernkedve, fontoskodva lebontani, felgyújtani.
Most úgy érzem, ha még egyszer az életemben ilyen zene szól, az öreg szőlőtőkékkel együtt feltáncolok a hegy tetejéig, ahol a föld az éggel találkozik. Az égig, ahol Kosztolányitól tudjuk, hogy bál van. Bár lehet, hogy a Mennyig is, ahol karnevál van, s az égi zenekart vezényli Mozart kobold lelke.