Sokszor azon kapom magam, hogy itt, a hegyen hangosan beszélek csak úgy a madarakhoz, az elfutó őzekhez, a szelíd ösvények vadvirágaihoz. Érzem, hogy ez már a szenilitással kacérkodó öregség jele. Nem is oly távoli hívás egy nagy párbeszédre. Bár ez nem új, mert egész életünk felhívás a párbeszédre. A szeretet és a kegyelem asztalánál a párbeszéd a vendég. Ez a vendégség nekünk a karácsonyi ünnepkörben teljesedik ki, mert akkor azt ünnepeljük, hogy Isten úgy „érezte”, hogy a maga fizikai valójában is dialógust kezdeményez. Nem tudjuk, mi végre, ezt csak hitünk hiszi. A karácsonyi gyermek megszületése megteremtette az isteni és az emberi szabadság párbeszédének lehetőségét. Ebben a párbeszédben nyilvánul meg az emberi létezés motorja, a szeretet. Így a karácsony állandó figyelmeztetés a mindenféle párbeszéd kiemelkedő jelentőségére, létszükségletére. A mostani karácsony háborúkkal terhelt ünnepe többszörösen felmutatja, hová vezet a párbeszéd hiánya.

Váltsunk egy pohár bort most, és idézzünk fel egy nagy párbeszédet, amit húsz évvel ezelőtt, 2004. január 19-én a Bajor Katolikus Akadémia szervezett. A vita alapkérdésének a szabadelvű állam morális alapjainak kérdését nevezték meg. Ennek a kérdésnek a kiindulópontja Ernst-Wolfgang Böckenförde elhíresült tétele, amely arra a döbbenetes helyzetre irányította rá a figyelmet, hogy a liberális állam, ez a szekularizált képződmény olyan ősi, a jogrendszer kialakulása előtti előfeltevésekre támaszkodik, amelyeket ő maga nem tudna megteremteni, s főleg nem tudná garantálni. Ez azt jelenti, hogy az a kohézió, amely képes összetartani a társadalm(ak)at, az a „jog előtti” morális, végső soron vallási alapokon nyugszik. A párbeszéd két szereplője ebből az alapból indult ki, és ezt szűrte át saját évszázados jelentőségű munkásságán. Az egyik Jürgen Habermas volt, aki annak az Adornónak és Horkheimernek volt a tanítványa, akik vele együtt a frankfurti iskolát alapították, melynek alapállása és célja a marxizmus baloldali liberális továbbfejlesztése volt egészen a radikális politikai avantgardizmusig. A másik Joseph Ratzinger bíboros és későbbi pápa, aki talán a pápaság történetének is az egyik legnagyobb teológusa volt.

A vita előzménye Habermasnak az a korszakos felismerése, hogy a felvilágosult társadalomnak is figyelemmel kellene lennie az „elzárt vallásos jelentéspotenciálok szekularizált felszabadítására”. Ezért a kijelentéséért – már ha megértik – a nagy francia forradalom idején vélhetőleg kivégezték volna. Amikor ez 2004-ben elhangzott, fel is háborodtak rajta a modernitás még erősen burjánzó dogmatikusai. Nem véletlenül, mert ez a szöveg erősen beletapos a kialakult modernista dogmákba, ahol a legfőbb bűn a regresszió, a visszalépés, aminek a legcsekélyebb fuvallata is romba döntheti az egész modernitást.

A merev, kizárólagosságra törekvő vagy abba belesodródott világképek semmitől sem rettegnek úgy, mint a regressziótól. Nem véletlen, hogy az ellenpólus, a tradicion(al)ista filozófia talán legnagyobb képviselője, René Guénon szerint a modern világ egy anomália, regresszió és degeneráció. Valamennyire értve ennek a kritikának az irányát, világunk ennél azért tágasabb. Ezt a tágasságot érzékeltette Habermas és Ratzinger párbeszéde. Ehhez hasonló jelentőségű vita ötszáz évvel ezelőtt Erasmus és Luther között volt. Erasmus értette volna ezt a mai párbeszédet, Luther aligha, pedig az ő korukban dőlt el az az irány, amelynek mai végpontján egy kicsit vagy talán nagyon rémülten áll az ember.

A veszély nagyságát mutatja talán az is, hogy kiengesztelhetetlennek tartott világképek képviselői nyugodt szellemi részvéttel kezdik szemlélni egymást, és még ápolják is egymás szellemi, lelki sebeit. Mindkét fél döbbenten nyilatkoztatja ki, hogy az alapvető emberi jog és emiatt az emberi jelenség maga került végveszélybe az elszabadult tudás fékezhetetlen kreatív vágyaiban, a lombikban is embert teremteni kívánó hübriszben. Abban, hogy az emberiség ma minden korábbi tetténél intenzívebben képes alkotni és rombolni. Ennek a veszélynek a felismerése ültette egy asztalhoz Európa két szellemi pápáját. Belátása ez annak, hogy a háttérben mindkét oldalra minden eddiginél nagyobb veszély leselkedik. Úgy tűnik, mintha egykori ellenfelek közös veszélyfelismerése lehetne világunk megújulásának aranytartaléka. Ja meg a szeretet és az igazságosságból fakadó ésszerűség, ami azt a morált alapozza meg, amely nélkül egy társadalom nem tud létezni. Ami alapja annak a jogrendszernek, mely képes megfékezni az elszabadult hatalmi formákat. Meghatározza azokat a tételeket, hogy mit szabad és mit nem egy normális társadalomban. Szinte a „nem szabad” elve fontosabb annál, mint az, hogy mit szabad. Ratzinger nem véletlenül utal a demokratikusan megválasztott diktátor példázatára. Itt érkezett el a vita az emberi jogok tételének mélyebb rétegeihez.

A reneszánsz humanizmus az emberi jogot valójában Isten és a barbárság ellen fogalmazta meg. Öt évszázadnak kellett eltelnie, hogy egy eredetileg marxista és liberális filozófus elismerje, hogy az olyan fontossá tett emberi jog, az emberi méltóság minden emberre kiterjedő feltétlen tisztelete az ember istenképűségének keresztény tanából ered.

Ez az a pont, ahol a modernitás és a vallás(ok) szűk látókörű dogmatizmusait meg lehetne haladni. Habermas határozott gesztust tesz, amikor azt fejtegeti, hogy önkritikusan kell meghatározni a hit és a tudás viszonyát, és így a vallásos meggyőződés a szekuláris, a tudományos világnézet szempontjából sem tekinthető irracionálisnak, és ebből is adódóan a különböző világnézeti, vallási felfogások egyenrangúak. Itt arra a lépcsőfokra léphet fel a tudományos világlátás, amely saját maga ontológiai szintjeit is világosabbá teheti. Az észszerűség új dimenziói nyílhatnak meg így. Erre Ratzinger rá is világít, amikor kifejti, hogy a vallást az ész isteni fényével kell ellenőrizni. Főleg az álvallások burjánzása idején, tehetjük hozzá. Az ész működésének kóros tüneteit – például a tudományban is – állandóan ellenőrizni kell az istenképűség (vagy szekulárisan az igazi emberi jogok) szellemi centrumából.

Csak a párbeszéd a megoldás. Ebben itt, a hegyen mélyen egyetértenek velem a szabad madarak, a szelíd őzek és a meredek ösvények vadvirágai is. Nem szűnhet meg a párbeszéd, mert akkor elpusztul az ember. Az emberrel pedig eltűnik a mi kozmoszunkból a szabadság. Megszűnik ennek a kozmosznak a fenségessége és Isten is magára marad a mindenségben. Ne szűnjünk meg párbeszédet folytatni a karácsonyi gyermeken keresztül minden emberrel.•