Milyen kegyelemteljes várakozás ez, de a magyarok mintha elfelejtették volna az életörömmel teli várakozást. Pedig állandó várakozás lengi körül a magyar lélek álmodozó formáit is. Ha ez nem lenne oly szomorú a magyar létezésre, akár olyan varázsos is lehetne, mint a barokk zene fényűzésig fokozott polifóniája.
Ám a létezés, egy nemzet mozgása a történelemben szikár jelenség. A nemzet teste sokszor rút sybaríta váz. Azzá teszik gyávaságaink. Az élet viszont könyörtelenül szembesít minden nemzetet eltékozolt lehetőségeivel.
A tavasz, ez a csodás – Botticelli képein égiként is megfestett jelenség –, azonban valójában kétarcú. Egyszerre ígéret és számonkérés. Termő virágeső ígérete és számonkérése is annak, hogy mivé lett a tavalyi virágzás. Termésbe fordítottátok-e?
Egyre jobban megtanulunk úgy élni, hogy mindent megmagyarázunk, de már egyre kevésbé számolunk el bármivel. A hagyományos paraszti társadalomban a folklór világa úgy ölelte körül az emberek lelkét, hogy állandóan figyelmeztetett erre a veszélyre. Kinevették azt, aki mindent, tán még a bűneit is csak meg akarta magyarázni. Ha nem ébredt ezek után sem léhasága tudatára, mert együgyű volt, akár száműzték is a falu bolondja szerepébe. Lehet, hogy ez volt a könyörületesebb megoldás, mert el is kergethették, világukon, erkölcsi rendszerükön kívülre űzhették.
Tavasz Magyarországon. Megint itt van, és minden évben újra. Papucsos jelenségünkön újra meg újra számonkéri régi tavaszok már-már teljesen elfelejtett szerelmes terveit. Azt is, hogy mit tanultunk atyáink tavaszvágyaiból.
Ifjúkori iskolai ünnepségeink „sztárverse”, Benjámin László Tavasz Magyarországon című műve tolul fel gondolataimban.
Késő délután megeredt
az eső, fölverte az utcát.
Kéreg alól a levelek
rügy-fejecskéiket kidugták.
Tavasz van.
Ebből a természeti képből emelkedik a vers a szocializmus építésének himnuszává.
És füstölt, sípolt, dohogott
kattogott, zúgott Magyarország…
A szabad ország erejét
éreztem, s felnéztem a napra…
Örök magyar tavaszi várakozás ez is, és a vers születésének „másnapján” jött a legkeményebb Rákosi-rendszer. A költő – aki nem is volt tehetségtelen, nem is volt (nagyon) tisztességtelen – az ötvenes évek elején kapott két Kossuth-díjat, 56 után (egy kicsit) megbüntették, majd megint kiemelték, képviselő is lett, s elfelejtette, hogy ő tavaszt hirdetett Magyarországnak.
A tavasz elmaradt, ő pedig a létező szocializmus balekja lett.
Itt, a hegyen az élet örök törvénye szerint megint tavasz van. Még az öreg tőkék is nagy termésről álmodoznak. Lehet, hogy megcsalják magukat, de az örök tavasz úgy vonul át a szőlőhegyen, hogy elhiteti, ő nem csal meg senkit.
Vélhetőleg a létezés mélyebb törvénye szerint ez igaz is. Csalásra, önbecsapásra is csak mi, emberek vagyunk képesek. Ez a szabadság a mi eredendő bűnünk.
Azzal a reménnyel is csaljuk, kecsegtetjük magunkat, hogy azt reméljük, előáll egy igazabb nemzedék, aki kimondja: a létezés szemtanúja vagyok. Így vagyok, aki vagyok.
Irigyelni fogják ezért szemük fényét vesztett, tétova, bukott angyalok.
