Múltkor itt, a hegyen azt álmodtam, hogy megszólít egy növény – virágkoronával a fején – és azt suttogja, én vagyok a te lelked árnyéka. Az nem lehet – válaszoltam –, mert te százszor szebb vagy, mint én, a neved is százszorszép. Az árnyékról – mondta ő – nektek, csacska embereknek koránt sincs pontos fogalmatok. Elég, ha csak Platón zavaros barlanghasonlatára utalok és az abban vázolt árnyéklétre. Jobb lett volna, ha Platón nem égeti el ifjúkori tragédiáit, nem morzsolja fel költői lelkét beleszerelmesedve a szókratészi modern görög világképbe, amelyet valójában maga Platón teremtett meg kisebbségi érzéséből és a kükeon nevű görög varázsital hatása alatt. Abból a gyávaságból, hogy nem mert művésszé válni, inkább teoréta lett. A százszorszépséget feláldozta a szépség elemzésének filozófus maszkjáért. Te is feláldozod – szólalt meg növénylelkem szeretettel bólogatva színes lelki virágaival. Most is a platóni dialógus törvényei szerint motyogsz majdnem lélektelenül. Ti addig fejlődtetek, amíg feladtátok, megtagadtátok növényi lelketeket, és végül azt hiszitek, hogy csak nektek van lelketek. Pedig ti csak lélekkufárok vagytok. Ördögnek eladott Faust-lelketek kóborol és keresi magát prométheuszi civilizációtokban. Lelki terméketlenségből töviskoszorút fontok annak az elsőnek a mintájára, s eluralkodó zavarotokban nem veszitek észre, ahogy az rászorul szomorú civilizációtok fejére.
De észrevesszük, ezért adtunk védekezésül nevet mindennek, még nektek, virágoknak is. Így lettél te is, te kis vadszázszorszép virág, te vadon termő szelíd szépség, virágnevek krőzusa. Már Plinius is bellis perennisnek, egész éven át szépnek nevezett, és azóta is burjánzik a népi képzelet, hogy nevet adjon kedves kis „utak széle szerelmes árvája” létednek. Te vagy a tavaszhozófű, a murvai rózsácska, a pászkamorzsa, a pipitér, a csibevirág, a libavirág, a szikrázó rózsácska, a németeknél a Maasliebchen (a mezei kedveske), az angoloknál pedig a daisy (day’s eye, vagyis a nappal szeme). Te vagy a száz szépnevű virág.
Különben is egyre inkább érezzük, hogy milyen különleges jelentősége van a növényi jelenségnek Földédesanyánk létezésében. Varázslatos könyvet írt mostanában Szűcs Kinga Növényi etika és teológia címmel. A sterilen materialista, majd a panteizmussal is kacérkodó ökológiai gondolkodás most már lassan fordul és felismeri teológiai lehetőségeit, iránytűit a teremtés pontosabb értelmezésében.
Növénylelkem figyel, és szelíden szólva int: ez mind szép, de a lényeg mélyebben és magasabban van. Annak felismerésénél, hogy a növényi, az állati és az emberi lélek együttlétezése a Földön teszi egyedülállóvá a földi létezést a mindenségben. Azért, hogy ezt megértsd, elmondom neked is, amit Andersennek, a nagy mesélőnek már egyszer megsúgtunk. Mi, százszorszépek úgy váltunk végképp virággá, hogy mi, akik nappali szemként születtünk, egyszer egy egész éjszakán át tárt virágszirmokkal virrasztottunk egy haldokló kis pacsirtával. Azóta örökre tárva vannak a szirmaink az ég felé. Mikor fognak az emberek ilyen áldozatot hozni az állatvilágért, a növényekért, az egész földi létezésért.
Növénylelkem, maradj velem!
