Ahogy öregszem, itt, a hegyen egyre közelebb kerül hozzám az ég. Olyan csábítóan hat ez az érzés, mint egy nagy beavatás. Beavatás abba a titokba, hogy nincs is oly távol egymástól az ég és a föld, sőt valahol össze is ér, ha máshol nem, a népmesék horizontján, vagy Melchizedek papkirály kinyilatkoztatásában, amitől még Ábrahám is térdre esett.
Az emberben állandóan többnyire ködösen és homályosan, de olthatatlanul munkál a vágy, hogy nagy beavatás részese legyen.
Lehet, hogy az állatokban munkál még ilyen erősen az emberré levés vágya, legalábbis az oktondikban, mint a kutyák. Mindig ezt érzem, ha belenézek a kutya szemébe, és az szemérmesen, sőt szégyenlősen elfordítja a tekintetét, mint akit valami titkos vágyon kaptak rajta. Ezek a szelíd, hű kutyák, ha emberré válnának vélhetőleg keresztények lennének, a macskák viszont gnosztikusok, ők a létezés általuk vélt idegen semmijét szálaznák gondolataikban finnyás farkcsóválás közepette.
A kutya rászokna a borra, ám a macska a pezsgőre, és évmilliók telnének el úgy, hogy egymással nem koccintanának se borral, se pezsgővel.
Az evolúciós elmélettől undorodnának, mert nehogy már a macskából kutya fejlődjön vagy fordítva. És ha már őket is megerőszakolná egy primitív evolúciós elmélet, na akkor inkább a létezésben egyszer – először és utoljára – leülnének egyeztetni, és kitalálnák a párhuzamos evolúció elméletét. Eretnekeiket – akik azt fejtegetnék, hogy a macska a kutya oldalági evolúciója és fordítva, a kutya meg a macskáé –, közösen megégetnék, mert a tudományban halálos bűn hazudni, és minden hazugság, amit nem a mi törzsünk állít.
Mikor így jól elvégeznék dolgukat, áldomást innának mindnyájan a saját szent italukkal, de még véletlenül sem koccintanának, mert az igazságot és az italt nem lehet keverni, még a béke érdekében sem.
Így persze csak az állatok élnek.
Az ember magasabb rendű. Tudja, hogy van beavatás.
Persze nem mindenkinek, csak a beavatottaknak. És csak egy beavatás van, a miénk. Az természetesen Istentől való, a többi istentelen. Így aztán az idők kezdete óta beavatások lóversenye folyik. Állandóan tesszük a téteket: helyre, tétre, befutóra, mindenre és semmire, az egész kibabrált életünkre.
Amikor Mozartot megkérdezték, mit tart a beavatásról, akkor azt válaszolta nekik, az a bor és a nő. Isten lánglelkű zenei koboldja, aki zenéje által beavatott bennünket az Égbe, közben fertelmesen vihogott. De Isten ezt is megbocsájtotta neki, mert tudta, hogy ez az örök szent kamasz fejezi ki az emberi művészetben a legmagasabban azt, hogy érdemes létezni. Még akkor is, ha az egész létünk csak tiszavirág-villanás két csók között.•
