Lármás zűrzavaros politikai gondolatok hamis kutya népe megint felűzött ide, a hegyre. Meguntam szemlélni, hogy csavarodnak gerincek és tünde képzetek álságos politikai erők vonzásában. Itt, a hegyen tiszta levegő van. Hoztam magammal tükrös, zamatos bort, hogy élessze a tisztánlátást, azt a látást, ami képes világot teremteni, mint amikor az ember ránézett a kozmoszra, és az abban a pillanatban megteremtetett Isten segedelmével. Így mondhatjuk, életünk semmi más, mint a létezés megfigyelése, és ezzel a látomással az időn kívül is szeretkezik az emberi tudat az élettel.

Jó bor, jó mértékkel a tudat olyan vadvirágos mezőire vezeti az embert, ahol mintha minden nagyon egyszerűen megoldódna, egészen addig, amíg jobban oda nem figyelünk. Ilyenkor valami furcsa nehézkedés ködként lepi be az emberi gondolkodást. A fizikaiság nehézkessége egyoldalról, és létezésvarázs a másikról. Józan elme ilyenkor a létezés soha meg nem érthető vonzó csodájától elfordítja tekintetét, és keres helyette földi varázslatokat, mint például amilyenek a virágok. Szemléli, ahogy a szőlővirágok itt, Tokajban gyümölccsé változnak, és az Adrián is az olajfák bogyóvá kerekítik virágformáikat.

Azonban az embernek nemcsak a figyelme kell a létezéshez, ehhez a földihez, hanem cselekvő jelenléte is. A vad olajfát például egyszer, valamikor évezredekkel ezelőtt valahogy nemesíteni kellett, be kellett oltani, hogy az egyik legjobb termése legyen a Földnek, és a szőlőt is, a búzát is meg kellett nemesíteni. A tudósok azt mesélik, hogy Egyiptomban már Krisztus előtt háromezer évvel csak nemes olajfák voltak. Úgy vélik, Palesztinából származik az olajfa. Hogy elkelne most ott egy galamb – olyan Noé-féle – amelyik a csőrében a béke zöld olajágát hozza, azzal a jó hírrel, hogy Isten megbocsájtott. Isten pedig azt várja, hogy az emberek megbocsájtsanak egymásnak.

A legnagyobb zsidó gondolkodó, a tarzuszi Pál talán legfurcsább gondolata az oltási hasonlata volt (Róm 11,17). A természet rendjének ellentmondva azt állította, hogy nemes olajfába lehet vad hajtást oltani. Valójában lehet, de abból nem lesz termés. Az ő képletében a vad vesszők (a pogányok) pótolják a kiesett ágakat.

Hogyan kell értenünk egy rossz hasonlatot? Hogyan, ha odafigyelünk?

Jézus szeretetteológiájában nincs pogány és nemes, csak ember, a figyelmes létező. Ez az ember persze nagyon távol él a teológiai vitáktól. Az ő létezésének közepe az idő közepe, a most. Ettől a teljességtől próbálják őt eltéríteni könnyes szemű nosztalgiák és műparfümös utópiák, a háború és a béke dramatizált és operettes képzetei. Ám ő ezzel nem törődik, inkább a vadhajtásba nemeset olt, sőt még a nemesbe is, ha kell, nemeset, hogy még jobb szőlő legyen a kertben, és még jobb bor a pincében. És áldomást iszik mélyen a szemébe nézve annak, akivel bemutatja ezt a szertartást. Ő már tudja, hogy egyetlen veszélyes dolog van a létezésben – úgy, mint a szerelemben is – ha elfordítjuk a tekintetünket egymásról.•