Itt, a hegyen most már régóta úgy érzem magam, mint aki finom lösztalajt kapál, amibe itt-ott pogácsakövek is keveredtek. Ilyenkor az embert váltakozva kerülgeti a jókedv és a káromkodás. Ebben a kapát csikorító helyzetben csak a hideg fröccs segít, természetesen ordináriumból, ahogy régen az egyszerű tokaji száraz bort nevezték. Természetesen vastag falú szódásüvegből kell hozzáspriccelni a vizet. Különben érdemes megfigyelni, milyen végletek jelennek meg az ordinarius latin szó nemzetközi és magyar változataiban. Elég csak kettőt említeni, ami az ordináré és az ordinárium, a katolikus miserend. Olyan ez, mint a szégyen és a szegy.
Valahogy úgy alakult a magyar történelem, hogy Tokaj ügye és főleg a tokaji bor is ebben a végletes világban tántorog. Most, hogy bejelentették, jelentős összeg van Tokaj város építészeti felvirágoztatására, a tokaji világ új képének a kialakítására, érdemes egy kicsinyet tűnődnünk azon, mi a baj Tokajjal, miért csökönyös szállóige vele kapcsolatban a régi dicsőségünk hol késel…
Talán mégis azoknak van igazuk, akik már nagyon régóta azt rebesgetik, hogy Tokajt és a tágabban értelmezett tokaji világot nem lehet restaurálni és újjáértelmezni, amíg a tokaji bor, azon belül főleg az aszú, nem alkottatik újra, mint nemzetközileg is elismert csúcsérték. Hol állunk ebben az ügyben?
Múltkorában – amikor szokásos meditációmra mentem fel a Királykilátóhoz, tarisznyámban egy flaska 2021-es donáti furminttal – arra szenderültem fel, hogy a kilátó tölgyfa asztala körül ott vitatkozik hevesen több régi és új bornobilitás. A vita közepébe csöppenve, mint afféle kóbor, hegyi Pilátus egyszer csak azt hallom: átok ül a tokajin. Ahogy egy kicsit jobban odafigyelek ezekre a torzsalkodó magyarokra, ilyen garabonciás lendületű mondatokat hallok:
Tokaji bor, azon belül is csak a tokaji aszú, valójában egyszer volt kemény valuta, amikor Rákóczi ágyúkat tudott venni érte. Tokaj akkor a magyar szabadságért a vérét adta, a Tokaj-hegyaljai dűlők vérét.
Tokaj mindig is félig bűnös viszonyt folytatott a politikával. A Habsburgok is hol vámokkal akadályozták, hol dicsekedtek vele, amikor karácsonykor krisztkindli ajándékként küldték a császári Szarvas-dűlő aszúit az európai királyi udvarokba. A magyar hatalmi-politikai elit évszázadok óta, máig is ott darázskodik a tokaji szőlők körül. Nem volt az igazi nemes vagy főpap Magyarországon, akinek birtokai közül hiányzott volna egy szép tokaji szőlő. Az elmúlt évtizedekben is gravitáltak a gazdagok Tokaj szent hegye körül. Ez a zsongás mindig is kettős arcú volt. Egyre-másra szaporodtak a szebbnél szebb kúriák, és egyre többet beleszóltak kívülről a hirtelen mindentudók – néhány nagyravágyó helyi idegenvezető segítségével – Tokaj borvilágának alakításába. Így aztán nem csoda, hogy jó száz évvel ezelőtt külföldön tízszerese volt az ára a tokajinak a bordeaux-ihoz képest – ma egytizede.
Hiába költöttünk az elmúlt húsz évben nemzetközileg mérve is nagyon nagy pénzt marketingre, valójában egy helyben topogunk. Pedig például Dél-Tirol tíz év alatt a semmiből az európai borgasztronómia csúcsaira kapaszkodott. Ja, hogy ott csak hét fiatal gazda fogott össze.
Így és amúgy is háborogtak hegyi félálmomban azok, akik még valamit értettek, értenek ahhoz, hogy mi a tokaji.
Szerteágazó izgalmas tételeikből azt tudtam leszűrni, hogy amíg a tokaji bort nem sikerül itthon és külföldön régi hírébe visszaállítani, Tokaj és vidéke nem tud felemelkedni.
