Műveinek nagy ívű mondatai szárnyalnak, magukkal ragadnak, a magasságok mélységeibe röpítenek. Az albatrosz, a vizek nagy madara szárnyal így, „sós örvényeken” suhanva át Baudelaire versében. „De foglyul ejtve”, a fedélzet padlatán „a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg / leejti kétfelé fehér szárnyát az árva, s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg”, és „sántít suta félsszel”.
Baudelaire szerint „A költő is ilyen, e légi princnek párja, / Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép, / De itt lenn bús rab ő (…), s megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép” (Tóth Árpád fordítása). Amit Baudelaire a költőről leír, az Krasznahorkai Lászlóra is áll. Ő prózát művelve is költő a javából. Odaírhatná művei fölé ő is, amit a prózaíró Turgenyev odaírt: „költemények prózában”.
Krasznahorkai is „e légi princnek (hercegnek) párja”,
de aki politikai csatározások szennyes padlatán bizony csak „sántikál (…) s megbotlik óriás két szárnyán”. Én „a kéklő lég ura” Albatrosz-Krasznahorkai Lászlót csodálom, őróla írok.
Az ő költői, írói talentumára a 2001-ben megjelent Este hat című albumban találtam rá. Benne kortárs képzőművészeti alkotások, s hozzájuk az író képmeditációi, többnyire kiállításmegnyitók. Ha valaki kérdi, mióta olvasok Krasznahorkait, egyszerűen tudom rá a választ: Este hat óta. S ha valaki még azt is kérdi, milyennek látom őt, akkor kezébe adom Bukta Imre portréját: Krasznahorkai László olvas. A képen prófétai jelenség látható. Az ábrázolat mögött ott van kettejük barátsága is.
A jó, a legfőbb jó, a részvét köti őket össze:
a részvét a „kisemmizettek és megszomorítottak” (Dosztojevszkij) iránt, és a részvétel a szegények, a legelesettebbek életében, s az, hogy műveikbe be is fogadják őket – e művekben a hajléktalan is otthonra lel.
Ferences olvasóként feltűnik, hogy bár Krasznahorkai műveiben Assisi Szent Ferenc nevével nem találkozom, a szellemiségével azonban annál inkább, lépten-nyomon. Celanói Tamásnak, akit Szent Ferenc öltöztetett be a kisebb testvérek csuhájába, a róla írt életrajzában egy domonkos skolasztikus teológus így vall Szent Ferencről: „Ennek az embernek (…) a tudása olyan, mint a szárnyaló sas, a mi tudományunk ellenben hason csúszik a földön.” Krasznahorkai Lászlóról hasonlókat olvashatunk a róla szóló igényes tanulmányokban.
Mi e szárnyalás titka? Szabadság a tökéletesség illúziójától.
E szabadság így nyilatkozik meg Szent Ferenc Naphimnuszában: „Nullo homo ene dignu te mentovare – senki ember nem méltó téged megnevezni (kimondani, elgondolni).” Krasznahorkai egész életművét átlengi ez a szabadság. Keresztury Tiborral való beszélgetésében olvasom: „A logika totális használatáért súlyos árat fizetünk. Rá kell döbbennünk, hogy ezzel a racionális meggyőződésünkkel a létezésre vonatkozó kérdéseinknek még a közelében sincs keresnivalónk.” Rádai Eszterrel beszélgetve pedig így fakad ki: „Bánatosan látom, hogy még mindig van, aki azt állítja például, hogy érti Jézust.”
A Naphimnuszban a Nap jelentést hordoz, szimbólum is:
„de te, Altissimo, porta significatione – Terólad, Legfölségesebb, hordoz jelentést”. Krasznahorkai Lászlónak a Háború és háború című, amúgy igen komor tónusú regényében egy egész oldal hosszúságú himnikus mondatot találunk a Napról és jelenségeinek jelentéseiről. A napfelkelte, a hajnal „minden visszatérés és magának a teljesség visszatérésének az ünnepe (…), a születés és a megszületés e központi szertartása (…), a hajnal a maga józan világosságával az elindulás és a kezdet, a jótékony erő forrása (…), de a bizalomé is, mert volt valami a feltétlen bizalomból minden egyes reggelben, és mennyi minden volt benne még…”
Assisi Szent Ferenc írásaiban vissza-visszatérő gondolat, intelem, hogy a belső, a rejtett világ, a lélek világa a külsőhöz képest ezerszer értékesebb. A szegény úrnőknek adott buzdításban olvassuk: „Non guardate a la vita de fora, / ka quella dello spirito e miglora – Ne tekintsétek a külső életet, / hanem ami jobb, ami a lélek élete.”
Ez a gondolat lépten-nyomon visszatérő motívum Krasznahorkai László írásaiban:
„Tizenkilenc éves koromban annak rendje és módja szerint lázadnom kellett (…); olyan messze kerülni, amilyen messzire csak lehet. Én nem a messziséget választottam, hanem a mélységet” – vallja a Szilágyi Aladárral folytatott dialógusában. Itt a mélység szónak kettős értelme van. Jelenti egyrészt a társadalom legmélyebb bugyraiba lemerészkedést, de jelenti a lélek mélységét, ahogy erről az Este hat albumban, a fiatalon elhunyt Gémes Péter fénylő angyalt ábrázoló alkotásához írt meditációjában olvashatunk: „A mennyet a bensőnek állapota alkotja…, a menny mindenkinek a bensőjében, és nem azon kívül van. Minden tökéletesség csak befelé növekszik, kifelé pedig apad, mivel a benső az istenihez közelebb áll, és magában tisztább, a külső pedig az istenitől távolabb áll, és magában durvább.”
Maga az alkotás is az istenihez közelebb álló benső világ történése.
„El kell árulnom – mondja Szilágyi Aladárnak –, hogy a könyveim mögött nem én állok, hanem egy olyan személy, aki minden könyvem mögött egy és ugyanaz. (…) Ez a személy beszél, ez a személy nyilatkozik meg a könyveken keresztül. De amit közölni szeretne minden arra érzékeny olvasóval, az tulajdonképpen nem maga a könyv, hanem a szövegen keresztül valami. (…) Mindenképpen valami olyan jelentésnek a közlése áll minden könyvem mögött, ami nem énbelőlem, az íróból ered, aki a könyveket megírja, hanem valakiből, aki mindig mögöttem áll.”
Minél többet megismerek Krasznahorkai László műveiből, annál több hasonlóságot találok közte és a „költőóriás” – e titulus Pilinszky Jánostól származik –, Assisi Szent Ferenc között.
E hasonlóságok mindegyikéről szólni itt lehetetlen. A megadott terjedelem már csak egy sóhajnyi megjegyzésre ad lehetőséget, mégpedig arra, hogy mindketten a sóhaj, a sóvárgás, a vágyakozás, a reménytelenség ellenére való remény emberei, miközben minden ábránd, illúzió távol áll tőlük. Szent Ferenc regulájában van egy különös passzus. A tizedik fejezetben parancsba adja, hogy a testvérek kötelesek vágyakozni: „Ügyeljenek arra, hogy mindenekfelett vágyakozniuk kell az Úr Lelkének birtoklására.”
Krasznahorkai László műveiben e vágyakozás sajátosan jelenik meg:
„Fekete szavak szárnyán kél a nap” (Csorba Győző: Ars poetica). Az éjszakáról írva a hajnalt sóvárogja. A Háború és háború főhőséről, Korimról azt olvassuk – és ez vissza-visszatérő motívum –, hogy a kivezető utat kereste, „kereste, de nem találta (…). Nincs kivezető út… és szörnyű ez, kisasszony”. A Báró Weinckheim hazatér című regényében az öreg tanár a rideg váróteremben a társául szegődő kóbor kiskutyának, a Kisdögnek sírja el: „Szomorú egy világ, amelyik biztosan tudja, hogy nincs Isten, és nem is volt, és most már úgy néz ki, hogy nem is lesz soha, tényleg rémesen szomorú (…) – talán nincs is szomorúbb ennél, Kisdög, én azt hiszem.” A szomorúság jelentése Krasznahorkai László szótárában: „A szomorúság az a legsejtelmesebb vonzalom a dolgok megközelíthetetlen középpontja felé”
(A Thézeus – általános).•
Nyitókép: Wikimedia Commons
