Huszonhat díjat kapott eddig, köztük lovagkeresztet, babérkoszorút, most pedig az emlékkard következett. Fontosak ezek?
Mindig meglepődöm, most is. Az ilyen kitüntetésekről, főleg egy kardról, az ugrik be, hogy azokat érdemes, daliás, vitéz embereknek adják. Én meg nem vagyok az a fajta harcos típus, aki megérdemelné. Sokat dumálok ugyan, és nem rejtem véka alá a véleményemet sem, de akkor is. Ráadásául ez esetben példamutatónak is illenék lenni, én meg, ugye, költőként a bűneimből élek. Mondtam Molnár Pálnak, a Balassi Kard Művészeti Alapítvány elnökének, találjanak helyettem mást, aki méltóbb lenne az elismerésre. De mivel a kuratórium egységesen engem javasolt, visszakozni már nem lehetett. Végül úgy voltam vele, Balassi Bálint azon túl, hogy kitűnő verseket írt meg törökverő magyar vitézként is helytállt, rendkívül szabados életet élt, szerette a féktelen kicsapongásokat, balhés fickó volt. Egyáltalán nem csak a hőslelkű ember, amilyennek a történelemkönyvekben lefestik. Márpedig ha ebben hasonlítunk, akkor nincs mese, jöhet a kard.
Ami lényegében egy kovácsoltvas szablya. Az pedig még különlegesebbé teszi, hogy ön az ötvenedik a sorban, akit megjutalmaznak vele…
Ahogy hallom, ezek egy bonyhádi műhelyben készülő, egyedi, megszentelt darabok. És az első magyar irodalmi díj, ami mind az öt kontinensre eljutott már Tokiótól Santa Barbaráig, Jyväskylätől Kinshasáig, Sao Paulótól Melbourne-ig. Ennek hallatán egyből felidéződött bennem az az időszak, amikor részt vehettem a Chicagóban megjelenő, M-Szivárvány című chicagói-budapesti folyóirat szerkesztésében, ahol Mózsi Ferenccel éppen az volt a legfőbb vállalásunk, hogy összefogjuk a világ magyarságának íróit.
Díjainak többségét irodalmunk nagyjairól, József Attiláról, Radnótiról, Madáchról, Csokonairól, Szép Ernőről, Mészöly Miklósról, Nagy Gáspárról nevezték el. Érdekes, Petőfiről elfeledkeztek…
Nekem is ez jutott eszembe. Ha Petőfi-díjat adnának, azt nem fogadnám el. Annyira rövid időt élt szegény, én meg nemsokára hetven leszek, nem tartanám illendő gesztusnak.
Már akkor is zavarban éreztem magam, amikor a Nagy Gáspár-díjat kaptam,
hiszen ő a kortársam, szerkesztőm volt. Ha pedig a Sziveri János emlékére alapított díjjal akarnának kitüntetni, eleve tiltakoznék ellene, mert képtelenségnek tartanám, hogy az egyik legközelebbi barátommal így „találkozzam” újra a halála után.
Mondjuk úgy, a klasszikusok jöhetnek, a kortársak meg neccesebbek?
Igen, neccesebbek. Nagy Gáspárnál győzött a hiúságom. Gazsit nagyon kedveltem, sok mindent átéltünk együtt. Az emlékét őrző alapítvány 2014-ben hozta létre a nevét viselő irodalmi díjat, nekem adták először, s ez a tény fölöttébb imponált. Mint most a Balassi-kard esetében is izgalmas, hogy az ötvenedik lehetek.
Zalán Tibor, kivont szablyával
Fotó: Magyar Nemzet/ Teknős Miklós
Egyébként mit gondol az állami és szakmai kitüntetésekről?
A díjak addig fontosak, amíg meg nem kapja őket az ember. Attól kezdve már nem szabad velük foglalkozni. Nekem az is teljesen mindegy, hogy éppen jobboldali vagy baloldali kormány van-e hatalmon – a politika nem az én bulim. Életem során mindkét politikai kurzustól kaptam valamilyen elismerést, vagy lovagkeresztet, vagy babérkoszorút, de sosem kérkedtem velük, mára ki is mentek a fejemből. József Attila-díjból kettő is van, egyikkel a clevelandi emigránsok leptek meg.
Amíg mások jól látható helyre kiteszik a szobájuk falára az ilyesmit, én semmit sem tudok felmutatni például a magyar József Attila-díjból.
A vele járó vízvezeték-kék takarékbetétkönyvet azonnal beváltottuk Krasznahorkai Lacival, egyszerre kaptuk, és az összeget még aznap éjjel ellumpoltuk. A plakettet pedig a két kicsi lányom levitte játszani Pesterzsébeten a homokozóba és addig-addig guringászták, hogy soha többé nem került elő. Őszintén szólva, jól elvagyok nélküle.
Beavatna a műhelytitkaiba? Hol szeret írni?
Rendkívül szerencsés alkat vagyok, hiszen bárhol és bármikor tudok írni. De találkoztam olyan költővel, például Baka Pistával, aki csak a dolgozószobájába bezárkózva, Mahler-zenét hallgatva kapott ihletet, és a legkisebb beszűrődő zaj is kizökkentette. Engem a helyszín nem befolyásol, teljesen mindegy, hogy repülőn vagy metrón, itthon vagy kocsmában ülök-e. Amikor eszembe jut valami, azonnal lejegyzem, nehogy elfelejtsem. Régen mindent papírra írtam, a későbbiekben diktafonnal rögzítettem, mostanában pedig a mobiltelefon applikációit használom erre a célra. Ilyenkor semmi sem tudja elvonni a figyelmemet. Ha buldog módjára ráharapok a szavakra, azokat nem engedem ki a fogam közül. Néha képes vagyok úgy belemerülni az írásba, hogy három-négy megállóval arrébb szállok le a villamosról, mint ahol lakom, viszont ha valaki leül velem szemben és bekerül a látókörömbe, netán még köhögni is kezd, abban a pillanatban leblokkolok. Az a szerencsém, hogy ott tudom folytatni később, ahol abbahagytam.
Képes számon tartani a pályája során írott költeményeit? Korábbi köteteibe belelapozva fel tudja idézni, hogy melyik hol, mikor, milyen körülmények között született?
Sajnos ebből a szempontból rossz az agyam tárolófunkciója. Azt sem tudom megmondani, hány könyvem jelent meg (A Wikipédia szerint hatvannégy! – B. T.), írásműveim keletkezéséről pedig végképp nincsenek emlékeim. Sőt, amikor író-olvasó találkozókon idéznek tőlem valamit, csak csodálkozom, hogy biztosan az én versemből olvasnak-e, mert egészen jónak találom az idézetet. Nem, nem pozőrködés ez!
Mostanra felgyülemlett egy csomó felezőszonettem, szedegetem össze őket,
szerencsére az irodalmi folyóiratok internetes portáljain megvannak. Első ránézésre gőzöm sincs, miről szólnak, amikor meg elolvasom, azt tartom furcsának, miket gondoltam én a megírásuk idején a világomról, életemről, életem lehetőségeiről. A vége mindig ugyanaz: létrejött egy „idegen tárgy”. S attól kezdve nem alkotója, hanem olvasója vagyok. Ha ezek még nincsenek kötetbe rendezve, nem az számít, mit roncsoltak bennem, csak az lehet a szempont, hogy versként működnek-e.
Vállalható minden opusza?
Vállalható, bár ez nagyon veszélyes kérdés. Ennyi publikációval a hátam mögött, már nem feltétlenül jelentenek megbízható szűrőt a könyvkiadók, szerkesztőségek. Valószínűleg nem dobnak vissza kötettervet, vagy verseket, mert örülnek a bejáratott szerző újabb és újabb jelentkezésének. Nekem kell sokkal szigorúbbnak lenni saját magamhoz. Az évek során kialakítottam egyfajta nyelvet, egyfajta gondolkodásmódot, ami csak rám jellemző, s ami alapján fel lehet ismerni a verseimet, bármilyen más munkámat.
Azonnal észreveszem, ha idegen kéz nyúl bele a művembe –
vagy én vagyok idegenként benne. Mondok egy példát. A normálisnál ritkábban szoktam megnézni a színdarabjaim bemutatóját, de ha mégis rászánom magam, azonnal kiszúrom, hol változtattak a szövegen. Aztán közlöm a rendezővel, melyik az a rész, ahol nem azok a szavak, mondatok hangzanak el, melyeket én írtam. Mert a sajátos észjárásom szerint egymás mellé rakott szavaknak, mondatoknak súlyuk és jelentőségük, és csakis egyetlen sorrendiségük van. Erre az a válasz jön, hogy miért nem azt hiányolom, amit kihúztak. Az engem már nem érdekel, fel sem tűnik. Ami nincs, azt nem sajnálom. A tulajdon verseim összegereblyézése során is azonnal rábukkanok újraolvasáskor, hogy mi az, amit „nem én” írtam, azaz, amit rossznak tartok egy-egy szövegben. Ha nem találok meg egy-egy verset, nem hiányolom az aktuális kötetből, amelyet épp összeszerkesztek. Gyakorta előfordul, hogy hetekkel, hónapokkal a könyv nyomdába adása után kerülnek elő fontos versek. Hát akkor – így jártam.
A legutóbbi, A lovak reggelije című kötetében kilenc év termése sorakozik. Ebben az esetben volt ideje a gyűjtögetésre, miközben egyes szerzők más műfajokban évente ontják magukból a kiadványokat.
Ez nagyon csalfa dolog. Horatius alapelve szerint egy költeményt kilenc évi írás és tökéletesítés után engedhet napvilágra az alkotója. Jól hangoznék, ha azt mondanám, megfogadtam a bölcs tanácsot, ám arról van szó csupán, hogy nem szeretek egy időben-esztendőben több könyvet kiadni. Valamennyi évben lehetett volna verseskötetem a kilenc év alatt, de mindig beelőztek más műfajok, próza, mese, dráma, átirat, s nem akartam, hogy ezek „összecsússzanak” a versekkel.
Költőként Zalán Tibor, külföldi műfordítóként Peter V. Czipott részesült a kitüntetésben idén
Fotó: Magyar Nemzet/ Teknős Miklós
Viszont az ötkötetesre tervezett Papírváros (egy lassúdad regényfolyam) 1998 óta, vagyis huszonöt éve készül, már csak a befejező rész van hátra. Ez is rekord a maga nemében?
Nem vagyok prózaíró, tulajdonképpen brahiból született meg mind a regény, mind a pentológia ötlete. Egy interjúkészítés befejezésekor megkérdezték, min dolgozom éppen. Erre nem válaszolhatja egy költő, hogy verset ír, mert kiröhögik. Azt találtam mondani, legényesen, hogy egy regényen dolgozom. Na, az már érdekesebb. Talán Papírváros lesz a címe, folytattam, noha fogalmam sem volt, mit fogok benne érinteni. Azt nem tudtam, hogy mit akarok, de azt igen, hogy szabad asszociációs technikát fogok alkalmazni, akár öt-tíz oldalas mondatokkal szeretnék haladni –
engem a regényben is a nyelv érdekel,
számomra természetesen. El kell mondjam itt is, tévesen tekintik önéletrajzi regénynek némely ítészek! A szöveg tartalmaz önéletrajzi vonatkozásokat, másoktól hallott eseteket, forgatókönyvrészleteket, novellákat, verseket, így néha annyira kuszának tűnik ez az egész, hogy magam is alig győzöm kibogozni a szálakat. Lényeg, hogy egy könyvnél nem állhattam meg. Thomas Mann Tonio Krögerének idézett szavai adják a kötetek „jelzéseit”: „…rideg és mesterkélt elragadtatásokban kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen – és zokogott a bánattól és a honvágytól.” Már nógat a Kortárs Kiadó az utolsó, ötödik részért, persze igyekszem, volt is már egy jó mondatom úgy egy éve – de azóta már elveszett.
Betegen, ez lesz az utolsó rész kulcsszava. Hogyan indul be egyetlen szóra az írói fantázia?
Nem mindig tudom. A negyedik kötetet a szétszaggatva állapothatározó inspirálta. Történt, egy beteg napon, egyedül üldögéltem idehaza a kedvenc fotelemben, sehogyan sem találtam a helyemet, kimentem a konyhába kávét főzni. Amíg várakoztam, eltöprengtem azon, vajon mi történnék, ha hanyatt esnék, beütném a fejemet és itt feküdnék ájultan a kövön. Ahogy ezt végiggondoltam, már biztos voltam benne, hogy el tudom kezdeni az írást. Na, mivel kezdődik a regény? A hősöm hanyatt vágódik, fekszik a földön, és nem lehet tudni, életben van-e vagy halott… Meglett tehát a kezdő jelenet, és ezt a bizonytalanságot, él-e, hal-e, igyekeztem a könyv utolsó lapjaiig megtartani.
Számít a forma is?
Persze. Csak az tartja meg az embert, a forma. A költő – de általában a valamirevaló író – nem tud másban gondolkodni, csak a szavak rendszerében, rendszertörvényeiben, illetve azok áthágásában.
Vallomásos líra, avantgárd formájú gesztusok, népies szürrealizmus, radikális eklektika – számos módon jellemezték már a költészetét. Érdekli az ilyesmi?
Mindegyikben van valami igazság, de nem érdekel egyik sem. Egyébként a radikális eklektika kategóriát szerintem, s talán bizonyíthatóan is, én találtam ki.
Ilia Mihály indított el a pályán, aki megjegyezte, az író mindig egy választott irány felé tartva ír, és úgy válik jelentőssé. Annyit válaszoltam a tanár úrnak, hogy én úgy leszek jelentős író, hogy mindig azt írom, és úgy, amihez kedvem van. Eleinte Nagy László, Utassy József közelében valóban a népi szürrealizmus uszályában lebegtem, de amikor észrevettem magamon, hogy túl könnyen mennek a szövegek ebben a megszólalási formában, félve attól, hogy el is könnyülnek, átváltottam avantgárdra, Kassák Lajos mentén kísérleteztem a formával, a nyelvvel, majd a verstérrel, a térverssel, a képversekkel, a betű- és szövegírással.
Ahogy haladtam az adott megszólalási formákba befelé, ismét egyre unalmasabbá váltam magam számára és megint új utakat kerestem.
Jöttek az elégiák, majd a konkrét költemények, azóta pedig főleg a radikális eklektika jegyében alkotok szándékosan elkövetett stiláris „következetlenségeket”, vagyis minden műfajt összekeverek, amihez csak közöm van. Ezt a fajta csapongásomat legkönnyebben a Papírváros köteteiben lehet tetten érni.
Mindig ugyanazt csinálni tényleg unalmas lenne!
De nagyon megbízható szakmai irány. Aki elindul egy hosszú úton előbb-utóbb eléri a célját, talán valamelyik szekértábor keblére is öleli az illetőt. Aki pedig a senki földjén bolyong, az mindig egyedül marad, s minden oldalról lőnek rá.
Az ön sokszínűsége vitathatatlan: verset, novellát, regényt, drámát ír, több mint száz kőszínházi bemutatón van már túl, egyetemeken tanított, miközben nem követ egyetlen kanonizálódott irányzatot sem. Hogy vélekedik önről a szakmája?
Sejtelmem sincs róla, de nem is érdekel. Igazából nem tudnak sem belém kötni, sem letagadni a létezésemet. Talán. Indulásom táján azt írta rólam egy kritikus, el kell dönteni, Zalán Tibor esetében a verseket vagy a ZT-jelenséget kell-e vizsgálni. Ez egy irodalmi inszinuációval felérő megjegyzés. Miért kellene bárkihez is hasonlítanom? Miért fontos a munkáim értéke szempontjából, hogy miféle legendák keringenek rólam? Sajnos ez az álszent, nem feltétlenül jószándékú felvetés az egész életemet végigkíséri. Ha még egyszer újrakezdhetném a pályámat, nem ezt csinálnám végig. A maga idején sok minden lehettem volna, ahogy mindenki a kezdetekkor, de egy idő után
be kellett lássam, igazából nem értek semmihez az íráson kívül,
és mindenről lekéstem, nincs kanyar visszafelé. Mire végiggondoltam, hogy megéri-e nekem az alkotói léttel járó éjszakázás, feszültség, gyötrődés, szétesések sorozata… beérkeztem a beszélgetésünk jelenébe. Úgy tűnik, maradtam író. Leginkább költő.
És most már kardja is lett…
Nem árt velem vigyázni majd, mert az oldalamon fogom hordani. Csakis azért, hogy ettől kezdve elkerüljenek az ellenségeim…
