Mikor az Országút főszerkesztője a januárban, Varsóban született üres templomban című versem olvasván fölkért, írnék-e bővebben személyes földrajzomról, eszembe jutott Tűz Tamás, aki harminchat éve rám olvasta Torontóban: állandóan csavarogsz, de hogy merre, annak nyoma sincs a verseidben.

Miért épp mostanság és Varsóban merült föl versben több gyermekkori élményem? Csak találgatni tudom.
A varsói öt hét alatt sokat voltam a múltban. Különösen a második világháború alatti és az azt követő évek, évtizedek foglalkoztattak, találkozva ennek az időszaknak sok közös, ma is élő lengyel–magyar emlékével Varsóban és környékén.

Kelen földjén cseperedtem az ötvenes években, ahol felénk akkoriban alig szakította meg ház az egybefüggő, már nem lápos, csak vizenyős réteket. Nem kellett magyarázni, hogy a sík területen miért háromszintes a házunk hátulról és miért csak kétszintes elölről. Az utcák még őrizték az ingoványos vidékre hordott, a városépítés során másutt kitermelt földből emelt töltések hangulatát. A nyári melegben fáradt olajjal jött a locsoló, hogy a töltések tetején úthengerrel simított földes utcák porát lekösse. Ezeken a töltéseken érkezett az elszórt házakhoz gyalog a „drótostót”, szekéren a „Jeget vegyenek!”-, a „Mindent veszek!”-ember, a késélező, a német brikettet helyben, néha cinkelt mérlegen kimérő és a szenet a hátán szeneskosárban pincébe hordó kereskedő.

Kisgyerekkoromban a közeli rétek még őrizték a természet gazdag világát. Sűrű cserebogárrajok zúgtak a bokrok, a vadgesztenyefák között, ha eljött az idejük. Gyufásdobozba rejtve vittük őket haza, a nagyobbak az iskolába is, hogy ott szabadon eresszék őket, ijesztgetvén a lányokat. Sokan versenyeztek, kinek van több bogara a gyűjteményében gombostűre tűzve. Még nyulak, rókák is föltűntek a házak közelében. Állandóan a szabadban csatangoltunk, ha nem voltunk óvodában, néha még az óvoda helyett is.

De mást is rejtett a környezet. Gyűjtögettük az agyagos talajból az eső által felszínre mosott, apró hengerré préselt puskaport, háborús ágyúk hulladékait, hogy aztán cipőpasztás dobozokba zárva és tűzre vetve élvezzük a robbanásokat, vagy töltőceruzák hengereibe zárva készítsünk belőlük „rakétákat”. 1956 után a csatornákba szórt töltényeket is magoztuk, hogy por formában ehhez a „játékszerhez” jussunk. Sajnos, voltak komolyabb sérülések, ha valaki fel nem robbant bombákkal szórakozott. A jelzőrakétákat előszeretettel tettük vonatsínekre az utcánk végén futó töltésen, hogy aztán gyönyörködjünk a rétek fölött elhúzó színes csíkokban, a veszélyre nem gondolva.

Ötévesen ez a vasúti töltés segített, hogy otthonról megszökve egyedül is megtaláljam a déli vasúti híd közelében a Dunában pecázó idősebbeket. Utam oda a szomszédos Lágymányoson át vezetett, ami még igazi lágy mány volt akkoriban. A vasúti töltés magasából szépen át lehetett látni a mára egészen beépített városnegyedet. Ahol ma a Rákóczi híd indul Budán, pár évtizeddel korábban még a Duna folyt. A vidék aztán hatalmas tó lett a Gellérthegy lábától a mai Kopaszi-gát helyén lévő Kopaszi-zátonyig.

A tóban vigalmi negyed épült a millenniumra, kis Konstantinápoly. Én már csak a nagy tó két kis maradványtavában pecázgattam a hatvanas évek elején-közepén, hogy a kis halakkal aztán nagy halakra menjek a Dunán.

Környékünkön sok szép utcanév van, melyek a politikai változások közepette is megmaradtak. A mi utcánk eredetileg egy premontrei szerzetesnek, Takács Menyhért klasszika-filológusnak a nevét hordta. 1933-ban halt meg, amikor Kelenföld azon részét parcellázták. Születésem táján Antal Jánosra változtatták az utca nevét. Őt kommunista tevékenysége miatt 1937-ben bebörtönözték, majd a keleti frontra vitték, ahol 1943-ban, 36 évesen tífuszban meghalt. 1992-ben az utca visszakapta eredeti nevét.

A nevek egy része a török korra utal: Hamzsabégi út, Ibrahim utca, Aga utca. Ez utóbbiban volt a ciszterci rendház, amelynek kápolnáját a rend megnyitotta a környékbeli híveknek Budapest orosz megszállása idején. Ezzel a férfiakat a málenkij robotra hurcolás, a nőket pedig a megerőszakolás ellen védték. 1950 után gyermekotthon lett a rendházból. Erősen megrongálódott kerítése miatt könnyen be-beszöktünk a „papkertbe” focizni, játszani, bár „az intézetisektől” tartottunk, mert jó verekedők hírében álltak.

Házunktól a Sashegy pár percre volt, onnan tovább a budai hegyekbe eljutni sem telt sok időbe. Gyakran ment az egész család kirándulni. Szép emlék az őszi csipkebogyószedés. Mindannyiunk oldalán tarisznya, kezében vágóeszköz, szedtük a téli C-vitamin-bombához az alapanyagot. Aztán az újságpapírokon megszárított bogyók télvíz idején 20-30 fokos, enyhén cukros vízben áztak napokig. Mikor lassan erjedni kezdett a nagy fazékban a lé, nyeltük buzgón egészségünkre a „csipkebogyóbort”. Szegények voltunk, de jól éltünk…

Kamaszkoromtól egyedül is sokat jártam a hegyeket, meg-meglátogatva a katonaság által lezárt részeket, biztonsági vagy természetvédelmi okokból nem ajánlott vagy tiltott területeket. A hatvanas években még elég sok háborús seb éktelenkedett az évről évre megújuló természet arcán: lövészárkok, harckocsicsapdák, még el nem szállított rozsdálló roncsok… Mára az álmodó és igyekvő emberi természet nőtte be, formálta felismerhetetlenné azt a világot.

A Bartók Béla út 130-ban ma a Karinthy Színház van. Gyermekkoromban a Haladás mozi vonzotta oda az embereket. Vasárnap délelőtt a matinéműsorokra főleg gyerekeket igyekezett becsalogatni érdekes filmekkel, hogy templom helyett ott töltse az időt a jövő nemzedéke. Sok jó filmet láttam én is ebben a moziban. A Haladás mozi mögött, a Bartók Béla út, a Bánk bán és a Halmi utca által határolt épületegyüttes háromszögén túl izgalmas világ kezdődött. Az ingoványos terület kisebb tavai, tócsái, lassú vízfolyásai ezerféle békának, gőtének, szalamandrának, vízipóknak, szitakötőnek, ebihalseregeknek, madárnak, sűrű, nádbuzogányos részeknek adott otthont. Mára azt a városrészt is teljesen átformálta a homo technicus/technologicus.

Az óvoda a szűk kétsávos, macskaköves Nagyszőlős utcában volt, pár percre a Déli pályaudvar felé tartó vasúti sínpár közelében. Egyszer vagy kétszer odakísért bennünket édesanyánk, de aztán már mindig magunk mentünk. Boldog idők, nem kellett az emberektől, járművektől félteni a gyerekeket. Az általános iskolát a Gellért-hegy déli alján, a kertészet fölött, a Köbölkút utcában kezdtem. A tanítás végén a kijáratnál állt Feri bácsi, ahogy a Karolina úti kápolna fiatal, új igazgatóját neveztük. A hittanra igyekezett összevadászni a boldogtalan beíratottakat. Én legalábbis nem örültem, hogy beírattak. Nemcsak azért, mert a tanítás után volt a hittan, hanem azért sem, mert a hittanosok sok tanár és gyerek megalázó, gúnyolódó céltáblái is voltak.

Mikor a közelebbi, a Bocskai úti iskola megnyílt a fiúk számára is, szüleim a harmadik osztályba oda átírattak. Nagy létszámú osztályaink voltak, teli a Ratkó-korszak gyerekeivel. A járványos gyermekparalízis ideje volt ez, ami néhány társunkat meg is bénított, a többséget azonban megóvták a Sabin-cseppek. De akadt más veszély is. Egyik nap egy első vagy második osztályos gyerek a negyedik emeleten, a szünetben fölmászott a terem ablakába, és kiesett. Szerencsére dróthálós kerítéselemek voltak éppen ott a falnak támasztva, úgyhogy a gyerek rájuk esve nem sérült komolyabban.

Ebben az iskolában történt, hogy hetedik osztályban, mikor a reformkorról tanultunk, kikottyintottam, hogy olvastam Kossuth híradásait az 1832–36-os reformországgyűlés leveleiben. A történelemtanár nagyon csodálkozott, érdeklődött, hogy hol olvastam. Mikor kiderült, hogy a családi levéltárban, akkor kérte, mutassam meg neki. Nagy kérdés volt, mi legyen. Végül bevittem pár oldalt. Nem kellett volna. A tanárnő kölcsönkérte pár napra, de többé nem láttuk.

A Lenke tér mellett (ma Kosztolányi Dezső tér), a Bartók Béla (volt Horthy Miklós) úti Schulek Házban, szemben a ciszterci Szent Imre-templommal, a volt téglagyári Feneketlen-tónál lakott a szepességi gyökerű Schulek Frigyes egyik leszármazottja, távoli rokonunk, Trudi néni. Ingyen németórákat ajánlott föl nagy családunknak. Két évig jártam hozzá, máig emlékszem a játékos mondókákra, kedves versikéire.

Nehéz abbahagyni az emlékezést. Keresem a választ Tűz Tamás kijelentésére – valóban nincs nyoma verseimben mindannak, amit megéltem? Lehet érzéketlenül úgy átesnie bárkinek ezen a pár földi évtizeden, mint egy darab kő? Vagy ott van mégis mindenben, amit mondunk, egész életünk, csak analfabéták vagyunk, nem tudjuk olvasni, érteni egymás kódrendszerét, amint az Alkotó keze nyomát sem ismerjük föl a világban?

Borítókép: Konstantinápoly, a lágymányosi vigalmi negyed egy korabeli képeslapon