Az 1968-as regény úgy kezdődik, ahogy az írójának 1970-ben véget ért az élete – öngyilkossággal. A hasonlóság azonban merőben külsőleges. Valójában nem is az. Olyan hasonlóság, amely már-már teljes ellentétre vall. Menet közben mindez világossá válik. Misima regényét huszonegy folytatásban közölte a japán Weekly Playboy (Sūkan Pureibōi) 1968-ban, és keményfedeles kötetként a Sueisa Kiadó hozta ki az év december 25-én. Az Élet eladó epizódszerűen építkezik, és in medias res kezdődik: első mondata tudatja, hogy a Hanio nevű fiatalember felébred.

„Olyan fényárban úszott körülötte minden – olvassuk –, hogy azt hitte, a mennyországban van.”

De nem ott van. Hanem mozdulatlanul fekszik egy kórházi ágyon, miközben egy ápolónő és egy műtős kémleli. A helyzet a következő: Hanio lassan visszanyeri az eszméletét, amelytől aznap korábban végleg meg akart szabadulni, ráadásul a legférfiatlanabb, legkevésbé rituális módon: „az utolsó járaton hatalmas mennyiségű altatót vett be”.

Ahhoz, hagy egy ilyen antihősi öngyilkosság még antihősibb legyen, gondolom, az kell, hogy ne sikerüljön. Mármost Hanio felsült halálba menési kísérletével. „Maradjon csak – mézeskedik az ápolónő a nyomoronccal, akit éppen megmentett önmagától. – Még nem szabad túlzásba vinnie a mozgást.” Misima regényének hátralevő része a komor, bizarr és letehetetlenül olvasmányos ötvenöt fejezetével azt mutatja be, hogy ez az öngyilkosság utáni időszak Hanio nyűglődésére alkalmas. A fiatalember pedig kétségbeesett lépésre szánja el magát: olyanra, amely végtelenül különbözik az öngyilkosságtól, és amely a könyv címét adja: Élet eladó.

Úgy vélem sejteni, Misima ezzel a címmel csavaros fejbólintást tett Louis-Ferdinand Céline Halál hitelbe című, 1936-os regényének. Akár igaz, akár nem, az mindenképp közös Céline-ben és Misimában, hogy mindketten kétségtelenül erőteljes, elsőrangú írók, és tagadhatatlanul kötődtek a XX. század legpusztítóbb reakciós politikai mozgalmaihoz: Céline a háború alatti Franciaországban, Misima a háború utáni Japánban. Az Élet eladó mégsem politikai regény, antihőse, Hanio pedig egyáltalán nem politikai lény. Igaz, politikai címsorok egymásutánja miatt veszi a fejébe, hogy hatalmas adag altatót szedjen be.

Miért nem ér semmit Haino élete? Mert „így működik a világ”, gondolja, miközben a „fényesre suvickolt, mahagóniszínű”, „csótánnyá változott” (képzeletbeli) főhíreket nézi. Egyebek közt ezeket: Kémkedéssel gyanúsítják a külügyminisztérium egyik alkalmazottját; Házkutatást tartanak a Japán–Kínai Baráti Társaságnál; A tél első szmogriadója a fővárosban; Életfogytiglani fegyházbüntetést kérnek a Haneda reptéri robbantóra; a szélsőséges Aonóra; Sikeresen végződött egy szívbillentyű-átültetés egy kislányba.

A hírközlés visszataszító stílusa miatt Hanio „leghőbb vágya lett meghalni”. Miután azonban az altató (vagy ő maga) kudarcot vallott, „légüres, ám csodálatosan szabad világ tárult fel” előtte. Mint amilyen a hősének ez az érzése, Misima regénye éppen olyan csodálatosan szabad – és üres. Arra a nyomasztó kérdésre ad kedélyes választ, hogyan éljen egy egészséges huszonhét éves fiatalember Tokióban, akinek az az egyetlen gyengéje, hogy leghőbb vágya meghalni? Másként szólva: hogyan éljen, ha egyszer nem sikerült meghalnia, éspedig egy olyan világban, amely hirtelenében világosnak látszik, és „kong az ürességtől”?

Ahhoz, hogy az ember valahova eljusson az életben, először el kell indulnia. Nos, Hanio felmond a munkahelyén, a Tokyo Adsnél – ahol nem sajnálják tőle a végkielégítést –, és visszavonul alig bútorozott lakásába. És eltűnődik az életén.

Csak egyféleképpen lehet egy üres életből többletértéket kicsikarni. Piacra kell dobni; árucikké kell tenni. Hanio tehát, minthogy úgy véli, az élete elveszítette használati értékét, elhatározza, csereértéket tulajdonít neki. Áruba bocsátja.

Miután az újságcímek hatására halálközeli tapasztalaton esett át, a reklámügynökségnél pedig felmondott, Hanio azt az úgyszólván észszerű döntést hozza, hogy a következő újsághirdetést jelenteti meg: „Élet eladó. Tegyen vele belátása szerint… Teljes diszkréció.” Ezután bejárati ajtajára kitesz egy cédulát: „Life for sale. Jamada Hanoi.” Majd vár. Az első napon „erkölcstelen üzleti tevékenysége” egyetlen ügyfelet se vonz. Ám önpiacosítása másnapján becsönget egy vevő. Nincs mit meglepődni, a fiatal élet kapós portéka. Hanio első vásárlója jómódú, hetvenhárom éves úriember, akinek meg-gyűlt a baja huszonhárom éves nejével, Rurikóval. Hanio rafinált módon beavatkozik, ami önhibáján kívül Ruriko, nem pedig tulajdon halálához vezet. A kuncsaft roppantul elégedett: megszabadult zabolátlan feleségétől. A hírközlés témájának megfelelően a nő halálából bulvárlapcím lesz: Halott szépség a Szumida folyóban. Csakhogy Ruriko utolsó szeretőjének, Haniónak lelkifurdalása támad, és a regényben végigkísérti a nő emléke, akivel, úgy remélte, egy ágyban hal majd meg. Bánatában föltesz egy hanglemezt, Claude Debussytől Az elsüllyedt katedrálist.

Második ügyfele már nem késlekedik, ezúttal egy középkorú asszony jelentkezik, aki ritka könyvekben utazik, és elismétlődik az alapminta. Hanio fölösleges életét megveszi, de az író úgy szövi a szálakat, hogy ne érje utol a megsemmisülés. Az asszony elviszi „egy jól fűtött, nyugati stílusú”, vörös szőnyeg borította, nagy szobába. Fegyveres harc bontakozik ki, de Hanio túléli, a kuncsaftja viszont nem, s Hanio ezúttal sem hibás. A vörös szőnyeg a nő, nem pedig az ő vérétől csatakos. Hősünk elnézi a hullát, és mint olvassuk, ezt látja: „A nő szája tátva maradt, mintha abból az üregből nyílna egy átjáró a világ végére.” Ezt a titkos átjárót keresi Hanio, de megtalálni sehogy sem tudja.

A helyzetek, amelyekbe a magát eladó antihős keveredik, egyszerre röhejesek és felkavarók. A regény olykor a társadalmi realizmus alakzatait alkalmazza, időnként pedig rideg, már-már filozófiai meglátásokat fejt ki. Amikor ügyfelei megpróbálják átvenni Hanio testét-lelkét, és rendre belehalnak, hol felvillan valami szeretetféle, hol átizzik valami gyászszerű.

Nincs vége az életnek azzal, hogy az ifjú megelégelte a magáét, és a halálnak sem szakad vége a kliensek kimúlásával. Minden egyes, a Weekly Playboyba alkalmas folytatásban sorjáznak a hullák. Hanio egyik kuncsaftja nem más, mint vámpír, ám ennél is hihetetlenebb, hogy a vámpír hal meg (önkeze által).

Lektűrös futamai ellenére a regény nem romlik el. A vége felé már-már kanti morális mélységekig jut, ami talán magyarázza, hogy az öngyilkos Hanio miért menekül meg, miközben megannyian elpusztulnak. „Nincs boldogtalanabb ember annál, mint aki megveszi más életét, méghozzá saját célra – magyarázza Hanio. – Az már mindennek a legalja, és az én kuncsaftjaim is mind ilyen szerencsétlenek voltak.”

A regény „erkölcstelen üzleti tevékenységének” világos erkölcsi szerkezete van: „Bűnt az követ el, aki megveszi [más életét], hogy rosszra használja. Aki árulja, az nem bűnöző.” Haniót, a magamagát áruba bocsátó öngyilkost kétségek emésztik, az ügyfelei lealjasultak. Később hősünk újból összefut első ügyfelével, akinek fiatal feleségét megölték. A gonosz vénember kísérteties bábbal játszik az éj leple alatt a játszótéren. A jelenet felkavaró, és az egyik mondat megvilágítóan hat: „Mindenki egy életen át cipeli az összes bűnét” – mondja az özvegy (a szerződés révén feleséggyilkos).

Tele van az Élet eladó tökéletesen meggyőző kilengésekkel az öngyilkos életuntság és a gyilkos életöröm között, valamint azzal a „furcsa, ragyogó” világossággal, amelyet „rejtélyes átjárók” kötnek össze az egyik kuncsaft kifejezésével az összes bűnhöz.

Hanio sosem találja meg az átjárót a világ végéhez. Misima világa azonban napra pontosan huszonhárom hónappal az Élet eladó keményfedeles könyvének megjelenése után véget ért. 1970. november 25-én az író öngyilkosságot követett el rituális hasmetszéssel (harakiri, szeppuku), miután a császári hatalom helyreállítása érdekében puccsot kísérelt meg szítani, de kudarcot vallott.

Misima a lehető legférfiasabb, legrituálisabb módon vetett véget az életének. Mintha az életen át cipelt összes bűn alatt roskadt volna össze.

 

A szerző eszmetörténész, a Danube Institute vendégkutatója


Fordította: Pásztor Péter