Ágh István verseskötetében hat ciklusba foglalva olvashatunk minderről (Készülődés a távozásra; Csillagfelhő; Miasszonyunk a máglyán; Magyarok! Merre vagytok?; Kései hálaének; Őszvégi képletek).
Különleges élmény olvasni ezeket a verseket. Mintha segítenének, mintha vigaszt nyújtanának, mintha felkészítenének. Mert hiába tudjuk, hogy egyszer el kell mennünk, ahogy egyre közelebb és közelebb jutunk életünk valószínűsíthető végéhez, meg-megdöbbenünk azon, milyen egyszerűen is működik az élet. Leginkább a saját törvényszerűségei és véletlenszerűségei szerint.
Nekünk pedig annyi a dolgunk és a lehetőségünk, hogy a saját kicsi életünket meg- és leéljük. Mivel ez egyedül nem megy, szükségünk van a családunkra, a barátokra, a pályatársakra, a szomszédainkra, a hazánkra, a világunkra.
Persze az utolsó lépéseket egyedül kell megtennünk. Ennek nehézségét viszont az adja, hogy a legfontosabb kérdésre nincs válasz: „Mégis milyennek kéne lennem, / készülődvén a távozásra?”