Nincs kuszaság, felesleges mellékszál, a gondolatgomolyag, mint Ariadné fonala a labirintusban, úgy vezet a könyv, hogy verstől versig haladva mi is ráismerjünk – botor?, bölcs? – önmagunkra.

Mi a feladatunk, hol a helyünk a világban? Hallgatunk-e a belső és isteni parancsolatokra? Szembenézünk-e a tévedéseinkkel, tévelygéseinkkel, érzéseinkkel? Átírja-e a jelen időt a múlt, a megtett út? Megőriztük-e emberi arcunkat? Olyan kérdések, amelyek mindenkor foglalkoztatják az embert – aki, ha vívódó, érzékeny költő, mint amilyen Farkas Wellmann Éva, akkor versbe is szedi, közkinccsé teszi a saját válaszait. Azokat, amelyeket már megtalált, azokat is, amelyeket még keres.

Magaddá rendeződni – a verseskötet címe is sugallja: az önmagát megismerni vágyó egyfajta számvetése ez. De a formában és tartalomban mindig tökéletességre törekvő szerző, aki arról is nevezetes, hogy a rossz verseket nem írja meg, a megértés győzelmét nem adja ingyen. Néha az az érzésünk, mint Hamvas Béla olvasása közben: hermetikus olvasmány. Ez a nyelvi és gondolati bravúr az, amely már az első kötetében (Itten ma donna választ – 2002) is jellemezte Farkas Wellmann Éva költészetét, és tette egyedi, senkihez sem hasonlítható hanggá a kortárs magyar lírában.

A karcsú kötetben öt ciklusba rendeződnek a versek – tudatos a szerkesztés, a szerzői igényesség ebben is megmutatkozik, és dicséri a szerkesztő, Elek Tibor precíz, értő munkáját is. A Születésekkel indul a ciklusok sora. Az első versfüzér erős nyitánya a Shakespeare-kezdősorra komponált Új száztizedik szonett. Az útkereső, akit önmagától néha elsodortak a vak vágyak, süket hangok, elcsalt a „vonzó idegenség”, de aki „lőréseken át” mégis felismerte a hamisságot. Folytatta hát útját a kétpólusú világban, járt a Bánat utcában és volt, amikor becsukott minden ablakot, hogy „más szenvedése sose nézzen”. Könyörög a születésért és megszületik – fájdalmas stációk, melyek elviszik a felismerésig,
a megváltás reményéig.

„Innen látszik a megfeszíttetés is, / de elhiszed, hogy jó lesz. / Megszületsz.”

A második ciklus versei a bibliai tízparancsolat személyes interpretációi, korábban önálló kötetben is megjelentek, melyekben Farkas Wellmann Éva nem módosítja az eredeti üzenetet, nem rántja le a földre az örök érvényű szakrális tanításokat.

A harmadik ciklus versei a szellemi elődöket idézik: Dávid Ferenctől Tamási Áronig. Erős és formabontó szabad vers a romániai forradalom napjait idéző Emléksorolás ’89-ből. Az anyanyelv elvesztésének, megőrzésének gyönyörű és megrázó mementója az Otthon a dadogásban.
A negyedik ciklus dedikált versei kortársaknak szóló „adatmentések”, de két játékos alkalmi versben Petőfit és Adyt is megidézi a költő. Teszi mindezt a rá jellemző odafigyelő szeretettel, tisztelettel, alázattal.

A létezés testi és lelki „szúrásai” a Tüskék – a záróciklus tiszta, kendőzetlen felismerése annak, hogy vannak fájdalmas történések, amelyeket nem téphetünk ki magunkból, mint a talpunkba fúródó tengeri sün tüskéjét. Bármikor „fényes horogra akadhatunk” – így az utolsó vers, a Majd ők megmondják című. Felismerjük-e a csalit? A feladatunkat? Vagy áltatjuk magunkat valami más szerepben, és rábízzuk másokra, hogy eldöntsék helyettünk: „túlél-e? él-e?”

Hogy mi Farkas Wellmann Éva válasza? Ez a kívül (a borító Szente Zágon remek munkája) és belül is tetszetős, karcsú könyv, amely, mióta karácsonykor a kezembe vettem, mindennapi olvasmányommá vált. Szeretem, mert mindig újabb üzenetek bomlanak ki a versekből: az újra megkísérelhető és átélhető katarzisélményért ajánlom mindenkinek. És azért, mert akár a költő, hiszem, hogy aki az önmegismerés útján járva „levetkőzött megannyi benti mázat”, az végül megtalálja helyét a világban, és „egy kerten át kiér a tiszta csendig”.