„A turista tanú, kattog a gépe, a tudós ehhez képest alig valóságos, alig van, alig lenni pedig nem elég a tanúskodáshoz, mert a kérdés kell, a téma, a belebotlás, a véletlen, a továbblépés gesztusa, az, hogy van min továbblépni, és van a továbblépésben ringatózó nyugalom, hogy valaki, talán egy tudós, úgyis tudja, hogy mi ez, amit én is tudhatnék, de beérem a kevéssel, az aliggal, mert átélni, megérezni, megsejteni nekem több, mint részletesen tudni, annak minden nyűgével, mástól rabolt idejével, mert akkor – végül is! – mikor lenne elég időm megihletni egy halottat még életében, amiért kattogtatva rögzítem egyik leendő jövőjét.”
José Ricardo Reis Pessoa: Az ismeretlen sírjánál

Éppen most, ebben a pillanatban, 2009. december 28-án este, 22 óra 11 perckor halt meg Édith Piaf. Valahol a százhetvenkettedik és a százhetvenharmadik oldal táján. Ennyit írtak tele az életével, de szerintem ez kevés, nem lehet beletuszkolni őt egy ilyen kis papírkoporsóba.

Már tegnap tudtam, hogy meg fog halni, úgy nyolc-tízezer leütésnyire volt már csak a végtől. De nem bírom, ha valami rossz véget ér, nekem általában rendben mennek a dolgaim. Úgyhogy fogtam magam és elmentem a Vltava-parti cukrászdába, ami egy zenebolt mellett biztosítja a meglehetősen nagy mennyiségű whiskyt tartalmazó írska káva nyújtotta felüdülést már a kora délelőtti órákban. S ehhez még – stílusosan – egész komoly CD-tárral is rendelkezik, ami egyébként meglepően alacsonyan van, úgy tippeltem, hogy mintegy száznegyvenkét centire lehet a padlótól. Felteszem, nem Piaf miatt, sokkal inkább a korábbi árvíz szintjét volt hivatva jelezni. Így is jó, gondoltam, az árvíz pont illik hozzá: elönt, ellep, magával sodor, rombol és felemel. És hát végül is, a dolgok rendje az, hogy egyszer neki is vissza kellett húzódnia a mederbe, amiben az élet görget bennünket, ahol aztán elkopik ő is, ahogy minden belőlünk. Még pár év, és meg kell csillagozni a nevét, s a lap alján közölni, hogy ki is volt. Ebben a kávézóban Piafot nem kellett megmagyarázni, egyszerűen rámutattam a CD-re, és már hallgattuk is. A cseh pincérlány, aki nem tudott franciául, s én, aki nem tudok se franciául, se csehül. Furcsán nézett rám, talán nem hitte, hogy tudom, mit kérek. Nem számított, itt volt az ideje, hogy meghallgassam, ha már mindent tudok róla, még azt is, hogy hamarosan meg fog halni.

Amikor elindultam, még részeg voltam attól a két ír kávétól és a három sörtől, amit megittam a Két özvegyben. Talán emiatt is tűnt úgy, hogy itt, Bohémiában, minden, ami mese, valóságos. Az utcácska túloldalán épp Pepin bácsi kiabált: „Korunk emberének hit és ráció szerint is szent joga, hogy tiltakozzon bármi ellen, ami zavarja, s ebben semmiféle érv, alkalmazkodóképesség, önuralom, türelem nem akadályozhatja meg.” Aztán hozzátette: „Ne feledjük, érett intellektusai és polihisztorai a Földnek: azért süt a nap, hogy fürödni, strandolni lehessen, s nem azért strandolunk, mert süt a nap!” Aztán köhögni kezdett, hörögni, fulladni, mint aki már legalább tíz perce nem ivott egy korty sört sem. Le is kellett ülnie, fogta a torkát, de közben nem nézett fel, nem nézett senkire. Még jó, hogy az utcán nincs dunyha, se paplan, se párna, se semmi, ami alá el lehetne bújni. Mert az biztos, hogy amikor nem tudsz mit tenni, amikor nem tudsz segíteni, akkor úgy érzed, hogy rögtön el kell bújnod, halottnak kell tettetni magad. Akár az utcán vagy, akár otthon.
Például, amikor látod folyni a testből műtét után a gennyet, a véres gennyet, mint ez a város látta tavaly a Vltavát kiömleni, akkor nem lehet létezni. Akkor a cserbenhagyotthoz könyörögsz részvétért, azt kívánod, ha tudja is, hogy nem segítesz, ne tegye szóvá, mert nem bírsz felkelni, nem bírsz előbújni, mert nem tudod, hogy mit kell tenned, mert nem akarod így látni, mert megbocsáthatatlan, hogy ez megtörténhet vele, mert még azt sem tudod, hogy kire is kéne haragudj. A tetszhalál visszatartja a légzésed, fullaszt, izzaszt, növeli a vérnyomást. De, ami nem öl meg… Ez bizony nem igaz, mert minden tetszhalál, minden cserbenhagyás, minden tehetetlenség megöl, csak a hegek miatt hisszük, hogy megerősít. Mert a hegek kemények, és veled nőnek. A heg egy hullafolt, amikor valaki rád néz, már úgy lát; hegesen, sérülten, életfogyva, ideiglenes túlélőként, még-nem halottként. Ahogy Édithet a tű, a sok tű, a bokszoló zuhanása, ahogy Pepint egy ráhagyó legyintés után, vagy engem utánad, még itt is, ahova élni jöttem, levegőt venni, félni magam helyett együtt Édithtel, ordítani Pepinnel, boldogan támolyogni a sörrel, sodródni a Vltavával, barátkozni a Két özveggyel. Mert nem takart ki akkor senki, inkább engem óvott, mert megúsztam, s mert a halál is elalszik, ha kifárad, s ott szuszog bennünk, amíg a lelkiismeret fel nem ébreszt, mosolyogva, kedvesen, már-már hálásan, csak azért, mert vagy neki. És talán azért is, mert bízik abban, hogy a hányás hangja, az okádás, a túlélésnek ez az artikulátlan üvöltése elcsendesül benned, ha kapsz valami finomat reggelire, amit nem is akarja, hogy meghálálj, csak legyél neki a magány ellen, az ellen a halál ellen, ami jobban fáj a ráknál, a gyűlöletnél, az elbukásnál. Annál, ha nem válok azzá, akivé lennem kell, amiről épp fogalmam sincs, és nem azért, mert tizenegy éves vagyok.

Félek, engem azóta maga a túlélés borzaszt, az, hogy miattam megérte neked így is az élet. Tudom, hogy folyton növekszik tartozásaimban a szorzó. Mégis ez lök előre, mert gazdaggá tettél, legalább egy élettel gazdagabbá, ezért aztán bármit elbírok, bármit kifizetek, és ezért nem kérek semmit senkitől. Olyan vagyok, mint egy üres album, fotózom csak magamnak az életet, ami már végleg a bordáim közé szorult, mint valami Éva előtti asszony, s mint egy első éjszaka: vagy sikerül, vagy nem. Ha sokáig üvölt előtted a fájdalom, magadat szánod meg, és amikor elengeded a hordozóját, mert már nélküle is kitörölhetetlenül beléd ivódott a kín, pedig nem kérted, mert nem akartál ilyen gazdag lenni, nem akartad, hogy ennyire szeressenek – nem akartál ennyire boldog lenni. De az anyákat nem lehet megállítani. Ahogy a szerelmes vagy az erős nőket sem. Mindenáron boldoggá akarnak tenni.

Most megnéztem pontosan, épp százhetvenhárom napja vagyok itt, ennyivel éltünk együtt tovább, tőlem ennyi telt. De nem olvasok el már egy sort sem a könyvből, mert nem számít, hogy az író, vagy ki, mit tesz hozzá az életedhez. Negyven kiló sem voltál, amikor kérted, hogy most már engedjelek el, eddig bírtad. Mondtam persze, mondtam igen, mondtam, talán nem is szavakkal, mondtam, ahogy egy delfin, ahogy egy denevér, ahogy egy állat, ahogy csak bírtam, ahogy zuhanás közben ordít, aki csak él, mert reméltem, hogy az én kínom még hátra van, hogy tudjam, érdemes volt értem fájnod.

Holnap mindketten elmegyünk innen: én hozzám, te hozzád, s talán most már mindketten haza. Csak így lehet jövőnk.