A magyar irodalom egykori nagyságát aligha igazolja valami érzékletesebben az utóbbi évek bicentenáriumi eseményeinél. Ezekkel párhuzamosan számtalan lehetőségünk adódott, hogy az ünnepelt szerzőket megfelelően méltassuk, szükség esetén újra értékelhessük, esetleg korunk szelleméhez igazíthassuk Vörösmarty, Arany, Petőfi, Jókai naggyá érett költői-írói életműveit. Jól tudjuk ugyanakkor, hogy ezen nagyjaink iránt – már csak a kétszáz esztendő okán is – többnyire mérhetetlen tiszteletet és büszkeséget érzünk. De miért ne juthatna ebből a figyelemből és szeretetből a százéveseknek is, esetenként a személyes emlékezet által akár bővebben mérve? Most Nagy László emlékezete szólított bennünket erre a helyre, aki ma százéves lehetne, de belegondolni is fáj, hogy csaknem ötven esztendeje halott. Fél évszázad bőven elég szokott lenni a beletörődéshez, de az ő hiányának feldolgozásához kevés.

Olyan alkotóra emlékezünk, aki az ötvenes években, a szocialista pártosság és a sematizmus országlása idején létrehozott és termőre fordított egy népi gyökerű, képgazdag, a magyar versformákat korszerű tartalommal megtöltő, az olvasók által elfogadott, majd csodált költészetet – mondta beszédében Vári Fábián László Kossuth- és József Attila-díjas kárpátaljai költő

 

Nagy hatású versmotívumai, fajsúlyos metaforái, végrendeletszerű fontos tanításai azóta is velünk élnek, az életmű népszerűbb darabjai közösségi tudatunk szerves részévé lettek. Nem túlzás, amit állítok, tudom jól, mit beszélek, sőt – mondom az indoklást is. Itt-ott húsz éve, özveggyé és részleges mozgáskorlátozottá lett anyám, amikor napi szükségletei – tej, kenyér, cukor, kávé – felől kérdeztük, azonnali válasz helyett magába fordulva hallgatott. Újabb unszolásra azonban csak megszólalt. Van egy vers – mondta, s mintha mindenki által ismert imaszöveget idézne, pontosan felmondta az Adjon az Isten utolsó két sorát: „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”. Megdöbbenten, nagyra nyílt szemekkel néztem rá. Milyen igaza van! Az Isten képére teremtett embernek tudnia illenék, mire van szüksége a magányos öreg szülőnek. A költő pedig, aki ennek igazságát kimondta, vajon tudatában volt-e, hogy ennél nagyobb elfogadás, megértés a földön szinte már nem létezhet.

Nagy Borbála Réka, a költő unokája köszöntötte az egybegyűlteket

 

De hogyan jutott el a somogyi parasztgyerekből költővé suhant Nagy László az isteni beszédnek erre a szintjére? Többen állították már, hogy az ember, különösen az alkotó művész, élete első tíz esztendejének élményeiből táplálkozik. Íme, a bizonyság: „Tíz esztendeig futkostam itt, utánozva embert, állatot, madarat. Fogamra véve a játék zabolát még büszke is voltam, hogy szám erejével hurcolom pajtásaimat… Fészket raktam az öreg fákra, kőtojásokat költögettem. Egyik fáról a másikra a koronán egyetlen ágacska irgalmával is átlendültem. Éltem a félvad életet, nehezen törtem be az iskolában.” Bár számunkra ez az emléksor csak egy átlagos falusi fiúcska nem éppen mindennapi foglalatosságait sorolja elő, azonban a költőnek készülő ifjú számára ez az élményhalmaz sokkal több az emlékezéssel visszahozható gyerekkornál. Az ő saját kis Atlantisza ez, ahová bármikor alámerülhet, mert a még csak félig kész költő is a lelki alámerülésekből töltekezik.

A kert árnyat adó fái alatt összegyűlt népes közönség jól mutatja, hogy mekkora az érdeklődés ma is Nagy László költészete iránt

 

Kissé alaposabban szemlélve, ebből az élményanyagból erednek és táplálkoznak a közösségi kötődés fontos gyökerei is, melyek a későbbiekben a falu keresztény hagyományaival és archaikus hiedelmeivel átitatva a tudat egyre mélyebb rétegei felé igyekeznek, mert ott sejtik a költészet mélyen rejtőzködő forrásvizét. A lényeg tehát adott, s erre az „alapképzésre” később ráépül a József Attilától kapott, felbecsülhetetlen költői élmény. László maga is elismerte, s az őt szeretők is tudván tudják, hogy benne egy ideje már az Attila felturbózott lelke munkálkodott. Ez segítette őt az egyre bonyolultabbá váló világ megismerésében, a művészeti törekvések kijelölésében, az irány- és mértéktartásban – de a költői képzelet végtelen tereit már maga nyitogatta, hogy a versek kedvükre, természetük szerint lombosodjanak. Végül – egyre magabiztosabb szakmai és erkölcsi ítélete tudatában megalkotta és kimondta a művésztársaknak szóló legfőbb parancsot: „Műveld a csodát, ne magyarázd!” Ember, azaz költő legyen a talpán, aki ennek eleget tud tenni! Kormos Istvánnak, Kondor Bélának, Ratkó Józsefnek és a Kilencek több tagjának, Nagy Gáspárnak sikerült, de sokkal többen vannak, akik erőfölöttinek tartván a feladatot, meg sem próbálkoznak vele. Nem baj, legfeljebb nem jutnak be a Nagy Gáspár által teremtett „félelmen túli tartományba”, nem lesznek reménybeli polgárai sem. Az maradjon csak, amint szánva volt: a tisztalelkűeknek, a hűségeseknek.

Lázár Csaba színművész Nagy László versét szavalja 

 

Az idő egyenes vonalú haladását, a múlt-jelen-jövő szentháromságát mindig tisztelettel követtem, az 1978-as esztendő azonban nem tudta magát a szívembe lopni. Akkor sem, ha érkeztével – valami régóta és áhítozva várt történelmi igazságszolgáltatásként – visszaadta a nemzetnek a magyar Szent Koronát. Hiába az önfeledt év eleji ünnep, ha az évkezdő hónap végére gyászba borult az ég, és Nagy Lászlót magával ragadta. Miként eshetett, hogyan történhetett velünk ilyen? Mi más vonhatta el a Teremtő figyelmét egyik legkedvesebb gyermekéről? Pedig gondolhattuk volna, óvhattuk volna. Kormos István nemcsak úgy, véletlenül ment előre, de bizonyára azért, hogy az angyalokkal egyetértve méltó helyet készítsen a hamarosan érkező barátnak. S talán – kissé korábban – már Kondor Béla is ezért igyekezett a halálba.
Jól emlékeztünk még az ötvenedik születésnap babéros ünnepléseire, hisz alig telt azóta értékelhető idő! S akkor lecsapott a fájdalom, országos bénulást hozott a gyász. Csoóri kapott először erőt a méltó megszólaláshoz. Vele bólogattunk, vele sírtuk a Furulya-csonk verssorait.

Sirat a volt-szeretőm,
sirat a mostani is,
haja országos gyászban
utcámon végig úszik —
hova megy, nem is kérdem,
halálod eltilt tőle,
megyek ezüst fejedhez,
szíved kihűlt helyére…

A gyászból felocsúdván, ugyancsak ő, Csoóri Sándor tett először lépést Nagy László szellemi nagyságának meghatározására, nemzeti pantheonunkban történő elhelyezésére. Az alábbi sorok az elhunyt költőtárs emberi méltóságtudatát értékelik. „Ebben a szavakat, szemeket, csigolyákat meglágyító világban, a megfontolásokba belefakulók és beleizzadók napi hadgyakorlata közben a te nyakasságod természeti tünemény volt. Pontosabban: a mi elfojtott természetünk.” Hadd tegyem hozzá, hogy ennek a nyakasságnak elsődleges morális vonatkozásain túl irodalomesztétikai, irodalompolitikai irányultságára is figyelnünk kell, hiszen, mint hangoztatta: „Költészet nélkül félszárnyú lenne az emberiség.”

Az emlékházban Ha döng a föld! címmel megnyílt kiállítást szemléli éppen Dupka György kárpátaljai író és kultúrpolitikus. A tárlat kurátora Ágh Zsófia

 

Hiszem, és csatlakozásotokat remélve hirdetem, hogy a Nagy László „összegző és egyszerre újító költészete”, amint Görömbei András értékelte, meg fogja érni a következő száz esztendőt, amennyiben nemzedékről nemzedékre sikerül átmentenünk a szerelmet a biztonságot ígérő túlsó partra. Ez a metaforikus költői szándék önmagában véve is messze mutató, de teljességében vizsgálva nemzetstratégiai célnak sem utolsó. Hiszem, hogy megszületnek és felnőnek a magyarul szóló újabb nemzedékek, akik között lesznek versértők és versírók, már csak azért is, hogy öntudattal visszaüzenhessenek: „Köszönjük, László, amit értünk tettél, köszönjük az előreküldött csókot!”

A Sebő együttes szórakoztatta a nagyérdeműt megzenésített Nagy László-versekkel

 

Képek: Rónai Balázs Zoltán