Ez a szerkesztésmód megfelel az az értékőrzés és megújulás egyensúlyát kereső Kodolányi-költészet természetének. Aminek megértéséhez kiváltképp fontosak azok a koordináták, amelyek között kibontakozik: egyik tengelye a megismerésé, a másik a szabadságé. Az egyikben kicsit több az intellektualitás, a másikban valamivel erősebb az a rációt megelőző ködgomoly, amit jobb híján érzésnek nevezhetünk.

A kötet egy Szabó Lőrinc-parafrázissal kezdődik. Az elvesztett asszonyt sirató Huszonhatodik év egyik versének utolsó sorában fájdalmát mint a szívét ért „gyors, lőtt seb”-et jeleníti meg. Ez a kép 1956-ban, a vers születése idején költőiségénél is erősebb jelentést kapott, különösen abban a költői birodalomban, melyben a szabadság és a szerelem elválaszthatatlanul egybeforrt. Kodolányi nem hagy kétséget az iránt, hogy ő az 1956-ban elnyert és aztán elveszített szabadsághoz ír szerelmi siratót.

Szabó Lőrinc megidézése nem kivételes, Kodolányi amúgy is szívesen fordul az egyetemes kultúra nagyjaihoz. Az utóbbi évtizedekben a leggyakrabban Shakespeare-hez, ő is egyike a mítoszként is érthető európai kultúra hőseinek. Állócsillag, aki állandóságával mulandóknak üzen a mulandóságról, szonettjeiben arról, amiről Szabó Lőrinc így írt: „valami, ami már nem is valami.”

De mégis az, ha megfoghatatlan is. Kodolányi ezt mondja: „Mert egésznek része minden töredék, / adj hálát az egésznek, s ne emlékezz / a kézre, mely írta.” Aztán így folytatja: „Emlékezz e kézre, halld / hangomat, míg olvasod e verset.” Ellentmondás? Nem az. Ha egyszer tudásunk rész szerint való, akkor miért ne ütközhetnének ezek a részek egymással? Mert a fénynek is csak akkor van értelme, ha van sötétség, és a kimondás és a kimondhatatlanság is összetartoznak.

„Hiába hallunk igaz dallamokat / idebent. Lejátszani, kimondani / nem tudjuk őket, az igaziakat. / Alig. Valamit lejegyzünk belőlük, / amennyi a szájig, a kézig eljut / a test tespedt akadályain át.” Igen, valami lejegyezhető, de vannak nem hallható, mégis velünk élő dallamok, megfesthetetlen képek, anyag nélküli szobrok. A sok valami, ami már nem is valami. Vagy éppen még nem valami.

A kimondhatóság vagy kimondhatatlanság nemcsak poétikai gond, metafizikai kérdés is. A szavakat, ha kevesek is a teljesség kimondásához, mégis segítségül kell hívnunk: „Nevezd meg: szerelem, halál, Isten. / Fénylő nevek e homályos nemlétben.”

Kodolányi e „homályos nemlét”, a szellem és az érzelem ősrobbanása utáni gomolygásban keres formát, hogy az alaktalan szabadságban rejlő képzetek úgy öltsenek alakot, hogy mégis szabadnak maradnak. Köznapi létünkben, emberi dimenziónkban a szerelemben ez megélhető, így nem véletlen, hogy a kötet verseinek nagy része szerelmes vers. A titokzatos kedves ott van a Shakespeare-szonettekben, ő jelenik meg a Viola-ciklusban vagy Beatriceként. Hús-vér valóságként is elérhetetlen, mert csak fogalmiságában halhatatlan. A költészet ezt szelídíti befogadhatóvá. Ezért lesz a kedves kifinomultan pontos természeti képben „fekete gólya”. Egyfelől japán tollrajzokat idéző könnyed eleganciával, másrészt kétértelmű biztatással: a gólya a termékenység (így az élet) szimbóluma, a fekete szín viszont az elmúlásé, a halálé. De így van rendjén: élet és halál együtt mérendő.

Amit könnyű kimondani, de ettől még rejtélyes marad, és titkait bármi eszünkbe juttathatja. Egy kőfal is: „Lassan mind meghal, aki egyidős ezekkel a vörösbarna / terméskő kerítésekkel.” A kőből rakott kerítés néhány évtizedes. De mikoriak a kövek? Ha színükből gyaníthatóan mondjuk permi homokkő lehetnek, akkor negyedmilliárd évesek. Kikkel egyidősek? Az akkortájt megjelenő dinoszauruszokkal? Hogy azok is, gyorsan elröppenő százmillió évek után testületileg kihaljanak?

A kérdés már Kodolányi természetélményéhez vezet, amelyben futó impressziók találkoznak az örökkévalósággal. „Ismét reggel. Hála Néked, Nagy Isten, / hogy megérhettem. Szétárad bennem is / a fény…” – kezd egy gondolatba, hogy így folytassa: „Tudok-e majd csupaszon nézni szembe / Véled, lélekké szegényülten, te Örök?” Isten, aki „Örök”, magától értetődőn teljes is. Hozzá mérten minden töredék: de az egész töredéke, villanásnyi időnk is az örökkévalóság villanása. De még ennek elfogadásában is van valami szorongató: „Meddig még ez a nekem küldött kegyelmi ajándék?” Ez inkább kíváncsiság, mint félelem. Kodolányi világában a mulandóságot egyedül a természet teszi elfogadhatóvá, talán még szerethetővé is: „Moccan a cinke, pirkad. / A nárciszok arca kinyílik, / figyelik a mókus ugrását: / tökély, életre-halálra. / Kinyílok én is, bámulok / a teremtés hajnalán. Minden / reggel első…” Ez a gondolkodás túlmutat az európai hagyományokon, ott van benne Kodolányi Kelet-élménye, mely éppolyan fontos, mint magyarsága és európaisága (ideértve a konzum-Amerikával szemben fölfedezett tengerentúli európaiságot, „Amerikát a magasban”). E kitekintés jegyében idézi Li Taj-pót, ezért is ír ciklust Kósa Ferenc japán ihletésű fotóihoz. Ami több, mint baráti gesztus: a tisztelgő versek mindig arról is szólnak, aki írja őket. Ezért aligha véletlen, hogy így zárul a Kósa-képekhez írt versfüzér: „Égi zuhatag, ragadj el, / zúzzál vízporrá, / tisztuljak párává. / Örök gyarló alakom / születhessen újjá.”

Valóban: kívánhatna mást, aki a Vízöntő jegyében született?

Kodolányi Gyula: Szabadulószoba, félelem nélkül. Nap Kiadó, Budapest, 2022, 92 oldal