Az ünnepet úgy képzeli az ember, hogy akkor minden megszépül, kicsinosodik, fények árasztják el a világot, az emberek pedig sokkal boldogabbak, mint a sivár, szürke hétköznapokon. Vidáman és ráérősen beszélgetnek egymással, jópofa és csattanós történeteket mesélnek, vagy éppen verseket szavalnak, míg sül a hús, ami „enyhíti étvágyad”, és fehér ruhába öltöznek a lelkek.

Ezzel szemben a valóságban a dolgok soha nem úgy vannak, mint ahogy azt álmainkban elképzeltük. A könyv ünnepe például az idén is, immár kilencvennegyedszer tényleg várva várt ünnep, a legfontosabb könyves esemény az évben, hiába adnak el a terjesztők több könyvet karácsony előtt, mégiscsak

a Supka Géza által kitalált és életre hívott június eleji napok a legizgalmasabbak az írók, szerzők és a könyvkiadók életében.

Persze, azóta az első, 1929-es könyvhét óta rengeteg minden megváltozott. Például, hogy a nagy terjesztők – elsősorban a Libri és a Líra uralják a piacot, a kis könyvkiadók csupán ékszerként vannak jelen, mintegy a kirakatban, hogy megmutathassák, még élnek. A kicsik villognak azzal a néhány smaragddal és igazgyönggyel, amit a nagy kereskedelmi hajók még nem halásztak fel, de a nép inkább a nagyokhoz tódul, mert az ott található ezerféle halat a kicsiknél nem tudja megvásárolni. Igazgyönggyel meg nem lehet jóllakni...

Mezey Katalin író, költő a Széphalom Könyvműhely standjánál  Fotó: Király Farkas

 

Valamikor sok évvel ezelőtt, jómagam is kiadóként vettem részt a könyvhéten, Bencsik Gáborral (Magyar Mercurius) béreltünk ki együtt egy pavilont, és a gyéren szaladgáló érdeklődők miatt Gábor kitalálta, hogy keszegezzünk. A keszegezés azt jelentette, hogy leértékeltük valamelyik könyvünket – az ő esetében régi megyetérképeket a Trianon előtti időkből –, és azt gondoltuk, hogyha azt fillérekért adjuk, akkor majd a drágább potykáinkra is rácsapnak az éhes cápák, a vásárlók. (Nem volt egészen világos, hogy a vevő-e a hal, vagy a könyv, de azt hiszem, ez most már mindegy...) Nem így történt. A csalikat (keszegeket) elvitték, csak úgy rajzottak körülöttük az éhes ragadozók, de a többit érintetlenül otthagyták. És ennek már legalább tizenöt, ha nem húsz éve, s a helyzet semmit sem változott.

A nagykereskedők azóta is monopolhelyzetben vannak,

az MKKE (Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete) nem tudja őket kitiltani sem a Könyvhétről, sem más könyves rendezvényről, pedig az érdekeik a kiadókkal ellentétesek, annak ellenére, hogy a könyvkiadók rájuk, az ő üzlethálózatukra vannak rászorulva. Ötven-hatvan százalékos árréssel dolgoznak, bizományba veszik át a könyveket, amit a kiadók drága pénzért előállítottak, és innentől kezdve teljesen mindegy, mi kerül ki a polcokra (polcpénzért!), kávé, cukor, krumpli vagy könyv, egyfajta kereskedelmi áru valamennyi. Termék.

Innen nézve aztán kicsit érthetetlen a nyavalygás, hogy nem olvasnak az emberek (Spiró György, Závada Péter), hogy mennyi kárt okozott a háború és a Covid (dr. Gál Katalin, az MKKE elnöke), hogy aki könyvet darál le meg aranymerciből osztja az észt, az a kultúra ellensége (Karácsony Gergely). A kiadók és a vásárlók lenyúlása szép rendben folyik tovább, a nagykereskedők köszönik szépen, jól érzik magukat, ti, magyarok meg örüljetek, hogy van nektek könyvhét.

Azért vannak üde színfoltok is,

annak ellenére, hogy a csütörtöki megnyitót tartó Margócsy István is rengeteg közhelyet elsütött Petőfiről (nem a legnagyobb költő, mert mindenkinek megvan a legnagyobb költője, kisajátítják, stb.). Az Irodalmi Jelen alkotói – Böszörményi Zoltán, Varga Melinda, Sántha Attila, Kertész Dávid, Lőrincz P. Gabriella – például nagy sikerű utcai felolvasást tartottak, Székelyhidi Zsolt új oldaláról mutatkozott be a Jelenések könyve ihlette verseskötetével (Jelenések), és Turczi István szellemesen beszélgetett vele a nagyszínpadon, miközben Szacsvai István színész olvasta fel a költeményeket; Petőcz Andrásnak megjelent kézben is nehezen fogható, súlyos és egész életművét (a prózai műveket kivéve) tartalmazó verseskötete A folyó felett címmel, lapunk szerkesztője, Rónai Balázs Zoltán szintén dedikálta az Orpheusz Kiadónál Világharang című verseskötetét, Borbély László az Időjel Kiadónál megjelent tárcanovelláit (Otcsenás), és új csapatok, egyesületek is megjelentek a színen, mint például a Történelmiregény-írók Társasága, akik az őszi könyvfesztiválra Buda & Pest regénnyel készülnek (nem azonos a Budapest Nagyregénnyel, ami egy másik társaság műve), vagy a Másféle Írók Társasága első, kézbe vehető antológiájukkal, a Történelem, vadmalacokkal cíművel.

Az első nap, a csütörtök egyébként amolyan funyadásos. Hiába megnyitó, hiába tűzoltózenekar.

A halak (most már maradjunk ennél, hogy a vevők a halak, ez így egyszerűbb) még csak nézegetik a gilisztákat, válogatnak. Hogy melyik a szebb, a kövérebb. Lesegetik, jön-e kedvenc írójuk, ha igen, mikor, hová?

Két sátor között, az Irodalmi jelen standja mellett (Sántha Attila, Bene Zoltán, Rónai Balázs Zoltán, Zorkóczy Zenóbia és Pethő Lorand)  Fotó: Gáspár Ferenc

 

Van, aki egészen hosszú jegyzettel, tervszerűen indul útnak, pedig maga is szerző (Fehér Kinga), mások alkalomszerűen csapnak le a horgokon billegő kukacra. Pénteken aztán beindul a forgalom, bár az aktuális könyvheti zápor némileg visszariasztja a halakat, akik úgy tűnik, mégiscsak szárazföldi lények.

Pénteken megint a nagyszínpadé a főszerep.

Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen alapító főszerkesztője nem csupán bemutatja új verseskötetét – Fellázadt szavak –, hanem a versnek mint irodalmi műfajnak a jövőjéről folytat érdekes beszélgetést Varga Melindával.

Szombat és vasárnap az igazi nagyüzem.

Dedikál például Döme Barbara (Sanyi, az ismeretlen celeb), vagy Gazsó L. Ferenc, a remek Fortepan-tárcák alkotója (Áttűnő életek – A fényt kapott XX. század), dedikál a Magyar Naplónál Mirtse Zsuzsa (Bölcsőmbe ringatom magam), verseskötetét Báger Gusztáv (Mint még soha), és dedikál az idős, de még ma is aktív Sajdik Ferenc, aki mindenféle halakat és horgászokat képes rajzlapra és filmkockára varázsolni. Itt van Deák-Sárosi László új magyar verstanával (A háromszólamú vers, Üveghegy kiadó) és Bene Zoltán legújabb novelláskötetével (Teremt, és, Kortárs Kadó).

És az emberek beszélnek, fecsegnek megállás nélkül. Van egy furcsa és izgatott áramlás a Vörösmarty téren, a halakat az áramlat kivágja a Duna-korzóra, onnan vissza a térre.

Nem tudnak szabadulni, bele vannak gabalyodva a könyvek hálójába.

Mélyenszántó beszélgetéseket csak a színpadokról hallani, mint például szombaton Mezey Katalinét Roberto Ruspantival, a János vitéz és más művek magyar fordítójával a magyar–olasz irodalmi kapcsolatokról, valamint Kovács Istvánnal a Kísérlet 1970 című, a jelzett évben betiltott periodikáról; vasárnap Bíró Gergely, Mirtse Zsuzsa és Zöldy Pál részvételével Az év novellái kötetről; de jó hangulatú és gondolatébresztő eszmecserét lehet folytatni a régmúlt és a jelen hasonlóságairól, ha az ember leül sörözni Bán Mórral, a Hunyadi-sorozat szerzőjével (legújabb, tizenkettedik kötete az Angyal a kapuk felett) és Domonkos Lászlóval, kinek az idén megjelent kiválóan megírt 56 utáni irodalomtörténete (Gúzsban tánc) máris nagy viharokat kavart. Az irodalmi életben ugyanis a „mélyszántás” és a sok jóindulatú szerkesztő és szerző mellett azért létezik ellenségeskedés és intrika is. És van rengeteg idegen hal is itt. Tengeri halak. Külföldiek, nem beszélnek magyarul, csak tátognak a számtalan könyv láttán. Turisták, akik látják, hogy fesztivál van.

Döme Barbara új könyvével  Fotó: Gáspár Ferenc

 

Persze, valószínűleg a világon sehol nincs annyi író és olvasó(!), mint nálunk: a fentebb említett Székelyhidi Zsolt megpróbálta egyszer összeszámlálni, és nagyjából ötezer szerzőig jutott, ám ezek csupán azok az alkotók, akik tagjai voltak valamelyik írószövetségnek.

Kár sopánkodni hát azon, hogy vége a Gutenberg-galaxisnak,

hogy nem olvasnak a népek, hogy régen bezzeg! Jómagam lassan ötven évvel ezelőtt (tehát elég régen!), még az átkosban könyvesboltban dolgoztam, és egyszer beesett egy ember, aki fél méter zöld könyvet kért tőlem.

– Miért pont zöldet? – kérdeztem vissza.

– Tudja, kedves barátom – felelte udvariasan a vásárló –, most vettünk egy szép sárga rekamiét, fölötte van egy félméteres könyvespolc, a sárgához meg a zöld passzol a leginkább.

– Mégis – akadékoskodtam –, mire gondolt?

– Mindegy, kérem, csak zöld legyen!

Régen, bezzeg. Régen volt tél – mondta hajdan a kiváló humorista, Arkagyij Rajkin erős orosz akcentussal. – Régen volt nyar. Most válámi van, de nem áz igázi. Akinek megjelent a könyve a dráguló papír- s nyomdai árak mellett, annak igazi. Akinek nem... annak válámi ván...

 

A nyitóképen: Történelmiregény-írók a könyvheti nyüzsgésben