apokalipszis
valaki aranyszínű pillangóvá változtatja
az álmok törékenységét a sugarak
kibomlanak akár egy fényes hajzuhatag
szivárványként fonódnak a lepkehálóba
isten a fogságot is megáldotta
a lét folyton megakasztott repülés
a lét istentől való zsargon
aki fölfejtené tolvajnyelvét idő előtt elkárhozott
az idő éjszaka lekapcsolta szárnyait most
medvecammogásra hasonlít
melyben elérkezett az apokalipszis.
most még...
esténként a csontba eszi magát a tavasz most még
hűvösek az éjszakák mintha milliárd
égi hangya feddhetetlen szorgalmát
irigyelné meg a koromfekete erkélykorlát
a csillagdúc alatt csöndes roppanások jászla
apró ingásokból áll össze a vas mozdulatlansága
a magasság egy-egy fölfénylő villanása
fényt szitál a sötétség poharába lassan leszakad a hold
a fák tekebábui roppanó törzzsel kerülgetik
a mélabús acélgolyót
most kéne megmérni a gyökerek súlyát
ahogy sárga homlokuk alá dúcolják
az esti űrodüsszeiát
míg föl nem sejlik az első őszi ág
amin a lomb geometriája összeállt
hogy fejünk fölé karcolja a nap körvonalát.
valaki eldobott
a közért felé indulok
az utat elfoglalják az autók,
valaki bort ivott a sárba hajítva egy parafadugót,
a fák törzsét idézi bennem,
mintha lesmirglizték volna az időt
eldobott percek helyett
örökbe fogadhatok minden évgyűrűt.
belelépek a sárba. az időtlenség
az újjászületés melegágya
egy kopasz ágra lombként csimpaszkodik
a teremtés kíváncsisága.
