„Pamut tarlón sok árpa, alma, teve, sátor, balta, csizma, kicsi kecske van” – mondta fel a betanult mondatot sok alkalommal Bartók Béla, ha anatóliai gyűjtései során az idegenekkel szemben bizalmatlan adatközlőt kellett éneklésre bírni. A módszert Bartók török kutatótársával, Ahmed Adnan Saygunnal (1907–1991) együtt dolgozta ki. Ez ugyanis egy olyan mondat, amelynek minden szava közös tőről fakad, és nagyon hasonlóan hangzik mindkét nyelven. Bartók nemcsak a török népzenébe, de a török nyelvbe is beleásta magát, és a két nyelv közös szavai nagyon foglalkoztatták. „Régóta vannak bizonyítékaink az ótörök nyelvi hatásra, melyet egyes török népek gyakoroltak a finnugor [eredetű] magyar nyelvre. Több évtizede tudjuk, hogy a régi székely-magyar ábécé egyfajta rúna- vagy rovásírásos ábécé, ennek első dokumentumát egy székely-magyar falu, Énlaka (Erdély) templomában fedezték fel, és ez szoros kapcsolatban áll egy hasonló ábécével, melyet Belső-Ázsiában, valamely régi török törzsek tartózkodási helyén találtak (6–7. századi feliratok)” – olvashatjuk Bartók a Török népzene Kis-Ázsiából című kötethez írt bevezetőjében. Tehát történelmi, antropológiai, nyelvi – aspektusból is foglalkozott a török–magyar kapcsolattal.


/Sipos János: Bartók Anatóliában -
írások Bartók Béla kis-ázsiai gyűjtéséről
MMA Kiadó, 2019, 350 oldal/

Bartók kis-ázsiai gyűjtéseit és annak eredményeit annyira fontosnak tartotta, hogy Amerika helyett először a törökországi letelepedésén gondolkodott el. Úgy tervezte, hogy elmélyültebben folytatja tovább az itteni gyűjtéseket, és komoly lépéseket is tett az ügy érdekében. Saygun – akivel a tíznapos terepmunkát végezte Törökországban – minden kapcsolatát latba vetette, de végül elutasító választ kapott. Ebben komoly szerepet játszott, hogy akkoriban Paul Hindemith feladata volt a török zenei élet és oktatás megszervezése, Bartókot egyes helyi politikai körök Hindemith riválisaként állították be, és nemkívánatosnak nyilvánították Ankarában.

A magyar zeneszerzőt nagyon lesújtotta a hír, hogy a törökországi letelepedés lehetetlenné vált, és csak ezek után döntött úgy, hogy a tengerentúlra indul. Levelei arról is tudósítanak, miért szánja rá magát az eredetileg lemondott amerikai turnéra, és hogy zárja le a Magyarországhoz fűződő kapcsolatait. Legfőbb ösztönzője nem az amerikai álom, a lehetőségek sora, a háború előli menekülés volt, hanem a jugoszláv anyagot tartalmazó Milman Parry-gyűjtemény, amelyet csak az Újvilágban tanulmányozhatott.

Azonban a törökországi gyűjtések feldolgozását Amerikában is folytatta, és súlyos betegen, ágyban fekve is a török témával foglalkozott. Szigeti József visszaemlékezéseiből ismert, hogy saját maga készítette magyar–török szótár segítségével török költeményeket tanulmányozott, a kézírásos versek és fordítási kísérletei beborították az ágyát. Bartók 1940-ben Budapesten is megpróbálkozott török gyűjtéseinek kiadásával, és ezt a tervét Amerikában sem adta fel. 1943-ban is arról ír, hogy „természetesen senki nem óhajtja kiadni ezeket”, „pedig igazán eredeti következtetésekre jutottam, melyeket szigorú levezetés segítségével be is bizonyítottam”. Maga a gyűjtés nem olvasható kötetben, de megtalálható az interneten. A Bartók Anatóliában viszont olyan részleteket közöl a gyűjtés körülményeiről, elő- és utóéletéről, amelyek rávilágítanak, miért volt ez fontos Bartók számára, és munkája miért jelent mérföldkövet a népzene-kutatásban.

Yves Lenoir Bartók népzenei kutatásainak sorsa közvetlenül amerikai emigrációja előtt című írásában levelekkel bizonyítja, hogy a zeneszerzőt a gyűjtemények sorsa befolyásolta, amikor úgy döntött, hogy Amerikába indul. Bartók Népdalgyűjtés Törökországban – úti beszámoló, Bevezető a Török népzene Kis-Ázsiából kötethez című írásait is olvashatjuk a mostani kötetben. Saygun – Bartók Törökországban címmel – beszámolót írt a közös gyűjtésről, valamint a gyűjtések 1976-os amerikai kiadásához készült két tanulmányát is közli a könyv. Ez utóbbiak most jelennek meg először magyarul. A Megjegyzések Bartók bevezetőjéhez címűben a magyar zeneszerző szisztematikus csoportosítását és következtetéseit későbbi kutatásaival egészíti ki, miközben mélységes tisztelettel viszonyul a Mesterhez. A Bartók törökországi népzenegyűjtéséről és a török népzenéről szóló írás segít megérteni a török dallamanyag stílusjegyeit, felsorakoztatva mindazokat az eredményeket, amelyeket Bartók nyomdokában a török népzenekutatás azóta felmutatott. Kuriózum, hogy az utóbbi tanulmány végén a Bartók által gyűjtött török dalok néhány magyar változatát is közli Saygun, lényegesen nagyobb számban, mint a török gyűjtés más közléseiben. Ezek a tanulmányok nemcsak azt hangsúlyozzák, hogy a szerző Bartók személyes instrukciói alapján indult el a népzenekutatás útján, hanem azt is kiemelik, hogy az évtizedek során számos, éppen a magyar zeneszerző által felvetett tézist igazolt vagy korrigált. Részletesen kitér az említett hangsor-kérdésekre vagy a szöveg sajátosságaira, ugyanis a török népdalok – a magyarokhoz hasonlóan – gyakran tartalmaznak természeti képekből vett hasonlatokat. Érdekes szakmai szempont, hogy Saygun
a tetrachord hangsorokból vezeti le a hétfokú török hangsorokat. Tanulságos lenne hasonló vizsgálatnak alávetni a magyar népdalok hangsorait is.

A kötet függelékében egy isztambuli zenetudományi konferencián elhangzott előadások olvashatók, és a kapcsolódó szakmai vitát is megismerhetjük. Figyelemre méltó új szempontokat találhatunk például arra nézve, milyen – Bartók által nem ismert – nehézségekkel kellett szembenézniük egyes adatközlőknek, és ez hogyan befolyásolta az éneküket. Érdekes kép rajzolódik ki a háború előtti török politikai helyzetről, a törvényekről és a kiskapukról is. Bartók türelmetlenül várta, hogy megkezdhesse a gyűjtőmunkát, de rendre bürokratikus akadályokba ütközött. Mentve a helyzetet, a kormányzó csendőrökkel igyekezett a jó énekes hírében állókat összeszedni, és Adanába hozatni. Akadt olyan elfogott adatközlő, aki azt hitte, azért hurcolják a városba, mert fia katonaszökevény volt. „Hát nekem csak nyűg volt a vállamon! Idehozatnak a csendőrrel, aztán két dalt egymásba kevertem, úgy énekeltem” – olvashatjuk visszaemlékezéseit. Saygun ugyanis 1969-ben újra felkereste a régi terepet és az egykori énekeseket. A könyvet Sipos János összegzése zárja: Bartók anatóliai gyűjtéseinek különféle kiadásait sorolja és hasonlítja össze, jelezve az eltéréseket is.

A gondosan válogatott és lábjegyzetekkel gazdagon ellátott tanulmány-kötet ismét Bartók nagyszabású gyűjtő- és kutatómunkájára irányíthatja a zenetudomány figyelmét. A Saygun-tanulmányok magyar közlése további vizsgálódásokra ösztönözheti a hazai népzenekutatást – amely szintén komoly eredményeket ért el Bartók halála óta.

/Indulókép: Bartók Bélaa zongoránál. A fénykép része a zeneszerző életét bemutató kiállításnak, amely a Művészetek Palotájában látható. Fotó: MTI/reprodukció/