én kivénhedt faun
hosszú idő után újra falun
kölcsönadott a város
vagy tán örökbe szavakba bújok
résnyi szóközökbe öltözök fénybe szélbe
csöndnek állok eszement badar beszédbe
jó nekem itt nem szorít a levegő
nem sajtol ki belőlem semmi fölöslegeset az idő
elnézem a rejtőzködő
világ apró rezdüléseit tétova gesztusait
csodálom ahogy az akácfa millió kis csöcsével
szoptatja a méheket mézédes illatát
gondosan szétteregeti
mintha örömére volna ez beleremeg
tapsikolnak a falevelek
a fáradt nap a Bükk fejebúbjáról búcsút int nekem
beavat az elmúlás misztériumába
a dolgok csodálója vagyok inkább mint tudója
tanú akinek vallomása döntően
nem befolyásolja a bíró ítéletét
miattam nem fordul meg a szél
nem áll el az eső egymásba fonódó percek
szövete időm tükörbe nézve mintha tálcán látnám
meggyötört dérütötte főm sötétség kapaszkodik a tűzfalon
eléri lassan ablakom
alvó szárnyak csöndje a madárfészkekben
pelyhes kicsike halál szél fut a lombban szél után
titkokat ígér igazán nekem való ez a délután
elgondolom oly sokakat utoléltem már
tudom álnok lakáj a remény
mosolyogva kínálja a méregpoharat
egy fürge kis pillanat elszalad előlem
bolondot csinál belőlem
mint tél végi krumpli csírázik bennem a múlt
élősködik fonnyadt szívemen
oda igyekszem ahol ott vagyok hogy ott lehessek nagyon
mert egy életben csak egyetlen idő van a jelen idő
lakhatatlan múlt és jövő
mint fölfeszített kagyló nyílik a szemem
amit látok azt szeretem vagy szeretni fogom
semmi szépet sem veszek zokon
a kelő nap sugara fölnyársal egy gyanútlan harmatcseppet
és fölragyog a mindenségből gyúrt kicsiny golyó

Jókai és a képregények
Van valami zavarba ejtő abban, amikor Jókai Mór neve mellé a képregény szó kerül. Mintha két, egymástól időben és rangban is távoli világot próbálnánk összeilleszteni: a nemzeti klasszikusét és egy sokáig könnyű műfajnak tartott vizuális történetmesélését.

Hórusz szeme
Még nem tudod, miért kértem, hogy a kiadó részéről te mutasd be a könyvemet. A traumairodalom közhelyein túlmutató, egyéni látásmódról beszélsz, pontosan és megnyerően, egyetlen szék sem nyikorog, nem surrognak a télikabátok, egy köhögés sincs a recsegő padlójú könyvtárszobában, pedig telt ház van, és influenza-időszak.

Nyavalygások az egészségügyből 4. – A robot naplója
Nem írok több nyavalygást, azt hiszem. Mindent be kell fejezni egyszer. Mert kérem szépen, mi is történik valójában? Valójában az történik, hogy menthetetlenül öregszünk, kopunk, tipegve vánszorog létünk a kimért idő végső szótagjáig, ahogy azt az egyszeri véres kezű diktátor megfogalmazta Shakespeare darabjában.