én kivénhedt faun
hosszú idő után újra falun
kölcsönadott a város
vagy tán örökbe szavakba bújok 
résnyi szóközökbe öltözök fénybe szélbe
csöndnek állok eszement badar beszédbe
jó nekem itt nem szorít a levegő
nem sajtol ki belőlem semmi fölöslegeset az idő
elnézem a rejtőzködő
világ apró rezdüléseit tétova gesztusait
csodálom ahogy az akácfa millió kis csöcsével
szoptatja a méheket mézédes illatát
gondosan szétteregeti
mintha örömére volna ez beleremeg
tapsikolnak a falevelek
a fáradt nap a Bükk fejebúbjáról  búcsút int nekem
beavat az elmúlás misztériumába 
a dolgok csodálója vagyok inkább mint tudója
tanú akinek vallomása döntően
nem befolyásolja a bíró ítéletét
miattam nem fordul meg a szél
nem áll el az eső egymásba fonódó percek
szövete időm tükörbe nézve mintha tálcán látnám
meggyötört dérütötte főm sötétség kapaszkodik a tűzfalon
eléri lassan ablakom
alvó szárnyak csöndje a madárfészkekben
pelyhes kicsike halál szél fut a lombban szél után
titkokat ígér igazán nekem való ez a délután
elgondolom oly sokakat utoléltem már
tudom álnok lakáj a remény
 mosolyogva kínálja a méregpoharat
egy fürge kis pillanat elszalad előlem
bolondot csinál belőlem
mint tél végi krumpli csírázik bennem a múlt
élősködik fonnyadt szívemen
oda igyekszem ahol ott vagyok hogy ott lehessek nagyon
mert egy életben csak egyetlen idő van  a jelen idő
lakhatatlan múlt és jövő
mint fölfeszített kagyló nyílik a szemem
amit látok azt szeretem vagy szeretni fogom
semmi szépet sem veszek zokon
a kelő nap sugara fölnyársal egy gyanútlan harmatcseppet
és fölragyog a mindenségből gyúrt kicsiny golyó