Művelt családban, könyvek között felnőve gimnazista korában elsősorban verseket írt. Prózaírói munkássága az 1990-es évek elején bontakozott ki, 2000-től publikálja köteteit.

A Párkák ideje ciklus Parasztzsoltár című novellája megrendítő felütéssel indul.

„Szomszédasszony talpig feketében ül az utcai szobában, háttal az ablaknak, homlokába húzott kendője árnyékot vet amúgy is sötét arcára. A szeme alatti árkok lefolynak ráncos bőrén, két horpadt orcáján, vonallá szorult száján, csontos állán, le a most is szabályosan megkötött kendő csomójáig. Szomszédasszony kálvinista református, az volt huszadíziglen minden felmenője, mégis, ahogy felnéz rám sírástól vöröslő szemmel, olyan, mint a częstochowai Fekete Mária, gyermek helyett azonban egy láthatatlan korpuszt karol magához, azt ringatja rég meddő ölén. Rám néz, de nem lát, hangokat hall, de nem az enyémeket, nyomorultak nyomorultja vagyok, ismételgeti ura utolsó szavait.”

Ez a tragédiával terhes kezdőkép élénk fizikai részletekre és mély érzelmi rezonanciára támaszkodik. A jelenet középpontjában a bánatával és nehézségeivel küzdő asszony ábrázolása szimbólumokkal teli. A gyászban felemésztődött özvegy egyszerre jelenlévő és távollévő. Összehasonlítása a Fekete Madonnával elmélyíti a jelentésrétegeket, kiemelve őt, mint az anyai bánat és a lelki tartás figuráját.

A láthatatlan korpusz, amelyet bölcsőként ringat, kézzelfogható, ugyanakkor megfoghatatlan veszteséget szimbolizál –

olyasvalamit, ami már nem létezik a fizikai világban, de mélyen él az anya szívében és elméjében. Jámborné Balog Tünde novellái tele vannak irodalmi és képzőművészeti utalásokkal, intertextusokkal, nem lehet biztos az olvasó abban, hogy minden rétegét fölfejtette, megértette az írásoknak. Az elbeszélő a dél-alföldi városban, annak tanyavilágában és másutt Magyarországon és a Kárpát-medence magyarlakta tájain a XX. század második felében élő emberek tapasztalásait és veszteségeit ábrázolja drámai és feszültséggel teli, önéletrajzi ihletésű írásaiban.

A novellák a vidéki életben és gyakran az emberi érzelmekben gyökereznek,

a mindennapi élmények lényegét ragadják meg önvizsgálati réteggel. Stílusuk ötvözi a leírásokat és az éles megfigyeléseket, így az olvasók élénken érzékelhetik a szereplők benső életét. Történeteiben a szerző a szereplők valósághű ábrázolására helyezi a hangsúlyt, elmélyedve az emberi kapcsolatok bonyolultságában, a személyes küzdelmekben és a társadalmi elvárásokban. Szereplői gyakran a társadalom peremére szorultak, akiknek élményeit empátiával és pszichológiai mélységgel ábrázolja. A realizmus ellenére történetei gyakran erős érzelmi töltetet hordoznak – olyan hétköznapi érzelmeket, amelyeket olvasói mélyen átéreznek, legyen szó bánatról, veszteségről, örömről vagy vágyakozásról.

Elbeszéléseiben gyakran jelentős szerepet kap a természet, a vidéki táj.

A természeti és a városi környezetet – a vidéki élet látványát, hangjait és illatait – már-már lírai módon örökíti meg. A táj nem csupán háttér, hanem gyakran a szereplők érzelmeit tükrözi, vagy olyan nagyobb témák metaforájaként szolgál, mint a változás, az elszigeteltség vagy a rugalmasság. Leíró szövegrészei gyakran költőiek, élénk, az érzékszervekre ható részletekkel idézik meg a vidéki élet szépségét és zordságát, amelyek egyrészt elhelyezik a szereplőket a fizikai világban, másrészt emelhetik a történet érzelmi élményét.

Számos története finoman tárja fel az identitás kérdéseit, különösen a nemi szerepek, a hagyományok és a vidéki élet korlátainak fényében. Az egyéni vágyak és a társadalmi elvárások közötti feszültség visszatérő téma, különösen a környezetük által szabott korlátokkal küzdő női karakterek ábrázolásában. A szereplők életén keresztül olyan tágabb társadalmi kérdéseket is érint, mint a szegénység, az öregedés, a magány, az elszigetelt közösségekben az elszakadás a való élettől.

Ezek a témák a mindennapi élet szövedékébe ágyazódva egyszerre személyesek és egyetemesek.

Bár írásai a valóságra épülnek, gyakran használja a szimbolikát, hogy mélyebb rétegeket adjon narratíváihoz. A tárgyak, a tájak és még az apró gesztusok is szimbolikus jelentőséget kaphatnak, betekintést engedve szereplői benső életébe vagy a történet tágabb témáiba. Írásaiban megjelenik a finom, néha sötét irónia is, amely a szereplők belső világa (reményeik, álmaik, félelmeik) és az őket körülvevő rideg valóság közötti ellentétben bukkan fel. Az élet csalódásai vagy abszurditásai finoman feltárulnak, gyakran megrendítő érzést hagyva az olvasóban.

Bensőséges karakterábrázolása az ábrázoltak belső gondolataira, érzelmeire és kapcsolataira összpontosít.

A párbeszédek és a belső monológok az emberi állapot összetettségét is bemutatják. A gyakran csendes reflexiós narratívák apró pillanataikban mély jelentőséggel bírnak, miközben a szereplők eligazodnak mindennapi életükben és személyes küzdelmeikben. A gazdag és szemléletes leírások hősei életének apró, sarkalatos pillanatai köré épülnek fel – olyan pillanatok, amelyek sokat elárulnak érzelmi állapotukról vagy a kapcsolataikban fennálló kimondatlan feszültségekről.

Írói eszköztárának alapvető eleme az emlékezés a múló időben.

Valójában ugyanannak a történetnek különböző aspektusait írja minden művében, újabb és újabb oldaláról mutatva meg az emlékezés időfolyamában hányódó töredékeket, amelyek helyenként mitikus, sőt mitologikus színezetet kapnak. Nem a történések időrendjében zajlanak az események, az emlékezés olykor abszurd logikája szabja meg felbukkanásukat, ami azonban a kollektív emlékezetből is merít. Így ismerhet benne saját sorsára, emlékeire az író számára ismeretlen olvasó is.

Legutóbbi novelláskötete, a Széphalom Könyvműhely gondozásában megjelent Napfordulók között nem egy-két nap alatt behabzsolható olvasmány.

A történetek gyakran csendes feltárulkozással vagy érzelmi rezonanciával végződnek, mindig hagyva az olvasónak elgondolkodnivalót. A befejezések ritkán rendezettek, inkább az élet zűrzavaros valóságát tükrözik, ahol az elhatározások ritkán tökéletesek, és a változás fokozatos vagy belső, nem pedig drámai. Ez a megközelítés maradandó érzelmi hatást hagy maga után, az olvasót elmélkedésre ösztönzi a történetről.

Jámborné Balog Tünde novellái kitűnnek a realizmus és a líra kombinációjával,

empátiával és éleslátással egyaránt ablakot kínálva az olvasóknak a szereplők életébe. A költői leírás, az érzelmi mélység és a társadalmi kommentár összefonásának képessége olyan történeteket hoz létre, amelyek nemcsak meghatározott helyeken és élményeken alapulnak, hanem egyetemes emberi témákat is érintenek. Stílusa visszafogott, de erőteljes, és az élet csendes pillanataira összpontosít, amelyek mély igazságokat tárnak fel az emberi tapasztalatokról.