Ahogyan megboldogult Bada Dada mondta: „A művészet, az nagyon megy. Az élet – azt hagyjuk.” A magnóból Lennon szól, optimista lánykórus énekli a refrént: War is over… És én tudom, hogy nincs vége, sohasem lesz vége. Hiába a privát virtus, a civil kurázsi, a nemzeti ellenállás. Háború van és lesz. Szemben a falon Ladik Kati hatalmasra nagyított, ’68-as dadaista verse, az ibrisz csillagvizsgáló mester ellen elkövetett merényletről. Arra gondolok, boldognak kellene lennem. Élek, magyar oldalbordám van, egy gyerek, hazám kettő. Írok, olvasok, pézt kërësëk. Working Class Hero, ha, ha.

Volt egy álom: a jugó kommunisták radikális, fél világgal szemben álló terve a délszláv „önigazgatású szocializmus” és a nemzetközi „el nem kötelezettség” megvalósításáról. Amikor ma Tito országáról beszélünk, mindig a szabadság és nyitottság jut eszünkbe. De nem felejtünk. 1945-re, öt éves véres polgárháború után, a partizánok kiirtják a csetnik, usztasa és domobrán (szerb, horvát, szlovén) „népnemzeti” fasiszta csapatokat és a royalistákat. A Délvidékről kiűzik a német és magyar „megszállókat”, és „sligovicával és guzlával” kikísérik Magyarország felé a Romániából segítségükre érkező Vörös Hadsereget.

Svetozar Kostić-Čapo az akkori Államvédelmi Hatóság (OZNA) főnöke a Vajdaság területén húszezer kivégzett magyarról tud.

’47-ben teljes amnesztiát hirdetnek a túlélőknek – sváb nagyapám 40 kilósan vergődik haza egy boszniai lágerből. ’48-ban jön a „láncoskutya”, és az egész keleti blokkban koncepciós perek a „titóisták” (pl. Rajk László) ellen. ’65-ban a Jugoszláv Kommunista Párt bevezeti a reformokat, a piacgazdaságot. ’67-ben Tito több mint 90 országgal köt vízummentességet, megindul a gastarbeiterek hulláma, főleg Németországba, kimegy anyám is. A ’70-es években jól élünk.

Napoleon vinjak, dzsörzé, Fítyó (Fiat) népautó, licenc bakelitek.

Első a Deep Purple: In Rock című albuma: meg is veszem, király vagyok a gimista házibulikon. 1980. május 4-én, 88 évesen, bal lábának amputációja utáni szövődményekben meghalt Tito, a marsall. Néztük a tévében, Anikó zentai orvostanhallgató barátném elsírta magát. Gyászszertartásán 127 ország 209 delegációja jelent meg. Véget ért egy korszak: a nyolc főből álló Elnökség vezeti az országot, de senki sem tud olyan integráló politikát produkálni, mint ő. És, hamarosan jönnek a szélsőséges nacionalisták: Slobodan, Franjo, Milan.

1991. június 25-én jelentették be Zágrábban és Ljubljanában, hogy Horvátország és Szlovénia kiválik. Ezzel megkezdődött a 23 milliós lélekszámú ország szétesése. Kitör a második polgárháború. ’92-től megfélemlített állampolgárok tízezrei hagyják el örökre a hazájukat. Megkapom a katonai behívómat, én is elhúzok, Erdélybe. Olvasom a disszidensek honlapjait a neten, mindenki visszasírja a „testvériség-egység” Jugoszláviáját. „Ha együtt maradtunk volna, milyen erős tömb lennénk az új Európában…

Mi voltunk az első unió, mit akar tőlünk az Unió?” –

kérdezik Tena Štivičić darabjában. Pedig, nem is volt olyan rózsás a „szabadság”. Hatalmas és veszélyes belső aránytalanságok a nemzeti kultúra, vallás, gazdasági stabilitás területén. Kötelező, állami közigazgatási nyelv a szerb-horvát. Elemiben megtanulok cirillül írni és olvasni.

Tito kontra Sztálin és Molotov (1950)

 

A szerbek: pravoszlávok vagy ateisták, kőkeményen tartják kezükben a hatalmat. Nincs semmijük, Niš után tiszta nyomorult Balkán. A horvátok: katolikusok, kőkeményen ellenállnak a szerbeknek. Nekik van a tengerük, turizmus, halkonzervek. A szlovénok: katolikusok, már „akkor” kiléptek a föderációból. Síparadicsom, bizniszelés az osztrákokkal (Gorenje mosógép, Alpina sífelszerelés). A bosnyákok: muzulmánok, szegények. Poturicák, négyszáz év oszmán uralom alatt eltörökösödött szerbek, szégyen és gyalázat. Nah, „a bosnyákok baszhatják”. Óriási hegyes terület Jugó közepén, olajbogyó és kecskék. Csak Szarajevó… A crnagoracok: bosnyák-muszlimok, kis köves tengerpart, kígyóktól hemzsegő hegyormok. Akik junaci-nak (hősöknek) nevezik magukat. Harcos nép, csak harcolni tudnak. Az török sohasem bírta bevenni váraikat. Minden ’górac szálfa magas és igazgató. A macedónok: zömében ortodoxok, Jugoszlávia legszegényebb országrésze. Szőlő, dohány, zöldség, gyümölcs. És, a két autonóm tartomány: Vajdaság és Koszovó Metohija. A zömében római katolikus magyar Délvidék (és a hozzá kapcsolódó Szlavónia) az egyetlen terület, ahol van élelem: mezőgazdaság (búza, kukorica), állattenyésztés (sertés, szarvasmarha) – a szerbek máig vérmesen ragaszkodnak hozzá. A szkipetárok: szunnita muzulmánok, még a középkorban élnek. Az államitól független iskoláik, rendőrségük, bíróságuk van. Ez a legszegényebb terület, Tito évtizedekig próbálja fejleszteni.

Szelíd anyám egyszer elkáromkodja magát, mert már hatodik éve veszik le a fizetésének 2%-át Koszovónak.

A siptár (albán – a szerk.) pékek és cukrászok viszont nagyon ott voltak mindenhol: burek és baklava! – Igen, és mindenki hithű komuniszta. A kritizáló „reformkommunisták” (pl. Milovan Đilas) a Goli otok börtönszigetre kerülnek, azután, mikor letöltik, visszakapják minden funkciójukat, vagyonukat.

Ha feltesszük a kikerülhetetlen kérdést, hogy mi tartotta össze ezt a reménytelenül sokszívű Jugoszláviát, akkor nagyon egyszerű a válasz: Tito maga. Josip Broz, a horvát marxista kommunista hadvezér és politikus. Egyik népet-nemzetet sem engedte a többiek fölé kerülni. Mindenki tisztelve volt, de tisztelniük kellett a másokat is.

Volt nekünk Szabadkán két karácsonyunk és újévünk is: magyar és szerb, mindkettő állami ünnep.

Szinte minden szabad volt: utazni, kereskedni, művészkedni. Csak Tito személye és a Párt politikája volt tabu. Ahogyan 1986-ban a Laibach énekelte: „Egyre engedékenyebb szinten, minden szabadság megengedett. / Hazánkban a hatalom a nép kezében van.” Több nyelven beszélt (magyarul is), személyes, baráti kapcsolatban volt a Világ vezetőivel és művészeivel. A Nyugat-embargós Castrónál vendégeskedett, majd a betiltott kubai szivarokból vitt egy dobozzal az akkori amerikai elnöknek. Sophia Loren főzött neki vacsorát, Richard Burton játszotta őt Az ötödik offenzíva (1973) című, partizános filmben. Együtt vadászott Kádár Jánossal, a kelebiai határzónában volt egy kizárólag nekik fenntartott tanya. Mindig ott tettük le Göncöl Gabi haverommal a biciklinket, amikor át akartunk úszni a mocsáron, Magyarba.

Sophia itt nem vacsorát főz, de Josip Broz Tito szemlátomást kellemesen tölti vele az idejét

 

 

A nyitóképen: Partizánvezérek: Ranković, Tito és Đilas (Foča, 1942). A cikkben szereplő fotók a szerző archívumából valók.