Délvidéki történet

De legnehezebb a test, mert az korán érkezik, túl korán, amikor még semmit sem tudsz semmiről. Küszködtem vele eleget, tipegő-toporgó emberfarkas, ötven éven át. De mit tehettem volna? „Szarba mártott pikádóval vadásztak a szökevényre” – ahogyan Kisbada verselte, mélyen lenn, az anális fixáció és a kakafón szimfónia határán.

Bada Dada: Milyen kicsi vagyok (Újvidék, 1984)

Falun élünk, Oroszlámoson, még kilenc hónapig. Kétéves vagyok, mikor elköltözünk, és én soha többé nem hagyom el a városokat: Szabadka, Budapest, Bécs, Berlin, Belgrád, Lugano, Kolozsvár várnak rám. Tönkremegy a susztercég, anyám már a földeken is dolgozik, a körméből nem tudja kisikálni a makacs sarat, bőréről a krumpli és meggy fakó foltjait. „Ott voltunk igazán együtt, a sárban” [Tolnai Ottó, 1973], és soha többé. Anyában reménytelen vágyak viharzanak, arról ábrándozik, hogy fehér köpenyben betegeket fog ápolni, és nem parancsol neki senki.

Az utolsó fizetéseiből hathavi kreditre kék, rácsos gyerekágyat és kék, párnázott babakocsit, meg zöld, női biciklit és zöld, fatüzelésű sparheltet vásárol. Közben Tito kihirdeti a teljes politikai amnesztiát. A család szívósan próbál megkapaszkodni, vakulásig dolgoznak, csak vasárnap eszünk húst, még minden lehetséges. Szeretem őket, nem bántanak, nagyapám sokszor magával visz a dolgára, és amikor alkonyatkor behajtunk szekerével az udvarba, a fejemre teszi a kalapját.

Augusztusban a Mutti elmegy. A Magyar Szóban kétéves ápolónői iskolát hirdetnek Szabadkán, az állam fizeti, de mellette rögtön munkába kell állni a kórházban. Pripravnik [gyakornok] lesz: a tanulatlan parasztlány találkozása Hippokratész varrógépével a műtőasztalon. Szabadka hetvenezer fős cívis mezőváros, magyarok, bunyevácok és szerbek lakják, de a szovjet intervenciótól tartó, „láncos kutya” jugókommunisták éppen behúzzák a határt. Jobb megijedni, mint félni alapon Novi Szádra helyezik át a magyar kulturális intézményeket, a vajdasági közigazgatást. Élni mégis jobban lehet itt, mint a poros bácskai és bánáti falvakban.

Mindenszentekre a családunk anyám után költözik, Tata a Mlaka külvárosban talál olcsó, kétszobás házat. Alacsony, vizes terület ez, régen lápos legelő, mocsár volt, később beültették fákkal – a kerítésünk mögött a kertek alatt folyt a körüldeszkázott Fok-patak. Nagyapa a házat Emma vénlánytól vásárolja meg, aki a postáról megy nyugdíjba, és áttelepszik Zágrábba, a nővéréhez. Öröklünk utána a kisházban három éltes boszorkát: Kató, Mimi és Rózsi nénit, akik halálra ajnároznak, amíg el nem suhintja őket a kaszás. Az „elégtelen táplálkozástól” tífuszt kapnak, egymás után néznek az égre, és drágáimat sváb nagyapám közös sírba temetteti, izraelita szertartás szerint. Emlékezetemben csak finom selyemruhák és selymes simogatások maradtak, sok nevetés és az a mákos-diós-almás kalács. Lassan megállapodunk, még Pista batyát is beíratják a villamos ipari szakiskolába. Tata vesz hat kapa földet a Sándorban és két kapa szőlőt a Pogonyban. Elkezdődik gyermekkorom boldog ideje, amit velem a következő és visszavonhatatlan események sem tudnak feledtetni.

Anya és bátya a mlakai ház előtt (Szabadka, 1957 körül)

Fotó: Morlok Antal

Küzdök a nehéz széklettel, és még sejtelmem sincs a művész [Piero Manzoni, 1961] konzervált ürülékéről, ami négy év múlva aranyat fog érni. A házban csak kinti klozett van, felnőttre vágott ülőkével, amire négyévesen már föl tudok guggolni. Ez a szokásom máig megmaradt – mutathatott nekem Buda angol kagylót és francia bidét, biztonságban csak a talpamon érzem magam, a világ összes klotyóján. Szenvedek a kicsiszatolt deszkán, egy fagyos téli délutánon, és nem megy. Kiabálok a Tatának, ő pedig hozza a zománcos bilit, csurig forró vízzel. Ráülök, a faromat megcsípi a gőzölgő meleg, de nagyon bekeményedett, nem akarózik indulni neki. Eltelik vagy fél óra, aggódnak értem, én meg szégyellem magam, és fáj. Tudom, ha most megint szólok, jön a pumpás gumiklisztír, amit utálok, és úgysem fog segíteni. Inkább benyúlok magamba és kikaparom, büdösek lesznek tőle az ujjaim. Elhatározom, hogy többet nem kakálok. A szarakodás kínja többet nem uralkodhat rajtam, elég legyen már.

Lacika a csirkék között (Szabadka, Ceska, 1958)

Fotó: Morlok István

Még sokáig tartogatom, elbújok és tartogatom. Édes görcs áraszt el, belezsibog a testem, azután váratlanul megenyhül és elmúlik. Kitart néhány órát. Kéthetes óvodai kiránduláson vagyunk a szlovén hegyekben, megnézzük a postojnai cseppkőbarlangot is, ahol a sekély, sötét vízben emberhalacska él. Halovány, áttetsző lény, a vakgőte, nem változtatta meg az evolúció, sem a kihalás. Itt van évezredek óta, ha túlélni kell, nem kakál, ha jóllakott, képes tíz évig is visszatartani, a mája feldolgozza a szara szarát. Nézem, csikar a hasam, de ő is kibírta, a kiválasztódott semmi, különben hogy látna ilyen jól, mikor vak. Kislisszolok a fenyvesbe, összekuporodok, nem jön, de már értem, hogy nem lehetetlen a semmi kiválasztás.

Alfred Edmund Brehm: A vakgőte (Hamburg, 1901)

Jut eszembe A nagy zabálás film [Marco Ferreri, 1973] egyik kulcsjelenete, ahol Piccoli a halála előtt szétkulázza a villa toalettjét és a vastagbelét. Egyszerűen csak kirobban belőle a fekália, elemi erővel, és mindent visz, ami besűrűsödött és evésre vár. Végül nem marad utána semmi, csak a fákra aggatott, félbehasított disznók, marhák, férfiak húsa, amit befalnak a kóbor szukák. Lehetne ez is a feltámadás. Micsoda megkönnyebbülés, micsoda szivárvány! „Jusson eszedbe, ha eszel: szarból lettél, s szarrá leszel” – szavalta Pipás Pierre Mendoza Rimbaud, a Nagyfa galeri poétája, 1968 derült nyarán.

Késelni szar dolog, később ezt majd megtanulom – két szúrás a lapockámon, egy a mellem csontján –, de vajon a „szahar”, boldog Alfréd [Alfred Jarry, 1896), király hogyan siklik át egy blédranner pengefokán? Két szomszéd srác, a Szekeres Zoli és Öcsi, ő volt az idősebb, egyszer átjött hozzánk. Az anyjuk nevelte őket, egyedül, aki továbbvitte a bőrcserző műhelyt, amit elgázolt apjuk hagyott rá egy szerencsétlen biciklibaleset után. Volt ott széles, öreg fapad, szagos bőrök és sok kés, éles kislapát. Először csak diafilmeket néztünk náluk, de mikor karbidot durrantottunk a gyümölcsösben, a testes asszony kizavart bennünket az utcára, lapítottunk, mint a száraz kecskebékák. Áthúztunk, és Zoli magával hozta a legjobb cserzőkést, amivel maradék hús találkozhat, ha vágyja az anyagi nirvánát. Ellopta, de nem mertük elővenni, mert vitéz nagyanyám szűk szemmel figyelt ránk.

Gyorsan behúzódtunk a kerti árnyékszékbe, ott nézegettük, próbálgattuk hüvelykujjunkon az élét, mit lehet vele kezdeni. Titokban felnőttek voltunk, harcosok, nem kölykök, akiknek kiserken a vére, ha túl mély a metszés, legyél már Brúszlí Konán. Azután a kést szépen beleejtettük az ülőke nyílásába. Nyár volt, rekkenő hőség, fortyogott a híg szar és penetráns fehér kukacok nyüzsögtek a felszínén, mint kéjsóvár tekintetek Marilyn szoknyáján. Ott úszott a kés, és lassan merült alá. Szörnyen megijedtünk, ki kellett halászni, Öcsi volt a legmagasabb, átcsúszott a lyukon, mi meg tartottuk a két lábát. Mélyen benyúlt a zavaros lébe, a kés meg lejjebb merült, már nem is látszott, ő meg könyökig turkált. Elröhögtük magunkat a Zolival, rázkódtunk a röhögéstől, elernyedt a fogás, és a tesó már fejen állt a szarban, tricepszig kotorva a kés után. Végül valahogy kihúztuk, nem tudom, hogy maradt hozzá erőnk, csak az émelyítő bűzre emlékszem, a csimbókos bicsakra, és hogy kiabált be a nagyanyám. A disznók vályújánál mosakodtunk le, és megfogadtuk, soha nem mondjuk el senkinek, rosszul venné ki magát.

A MUK, HUKUK és az MSZMP 1957. május 1-jei nagygyűlése

Fotó: Ismeretlen fotós

Nagyapámék egyik este csöndesen beszélgetnek a kiskonyhában. Rokonok, barátok, szomszédok, férfiak borozgatnak. Odaát, Magyarban, most nagy szar van – mondja a bunyevác Tošo bácsi. – Pedig majdnem sikerült nekik. – Kivéreztették őket a kurva ruszkik... – Titónk, sóhajtanak fel ketten is, te megmentettél bennünket... Elhallgatnak. Kit tudja, mi fog még következni? – Ki ítélhetné meg a fekália banális ontológiáját? Buñuel, Szolzsenyicin, Kundera, bátor mesterek, a szar művészetének nagy aktorai‚ én csak egy kétéves kiválasztódó vagyok, akiben megállt a tegnapi babgulyás...