A Brusznyai Árpád Alapítvány közreműködésével megjelent kötet jelentős részét kitevő napló 1957. július 29. és 1958. január 2. között íródott, plasztikusan érzékeltetve a feleség vívódását: egyik pillanatban még hisz férje hazatértében, máskor csüggedés lesz rajta úrrá. Gondolatait azért vetette papírra, hogy amikor majd a szeretett ember hazatér, ez alapján is rekonstruálhassa a történteket, s leginkább három és fél éves kislányuk, Margitka fejlődéséről beszámolhasson.

Esténként anya és lánya együtt sírnak, visszavárva a férjet és az apát, a kislány csókolgatja édesapja fényképét, és Jézushoz imádkozik a maga meghatóan naiv módján, hogy engedje haza az apukáját, és azokat vesse börtönbe, akik fogva tartják. A feleség börtönlátogatásai felzaklatták Margitkát is, hiszen a napló tanúsága szerint egyszer azt kérdezte: „Édesanya, Te minek mész mindig el, mikor sose hozod haza Édesapát?” Majd azt is kérte: „Édesanya, vigyél el engem a rácshoz, majd sok nagy puszit adok Édesapának, meg hazahozom, mert ő a mienké Édesapa.”

Máskor az édesapjáról szóló álmot osztotta meg édesanyjával, vagy este Brusznyai nagypapának mesélt az apukájáról. A kislány szoros kötődése a letartóztatásban sínylődő édesapjához abban is megnyilvánult, hogy a vasárnapi ebéd után afelől érdeklődött: „Édesapa, Te is ebédeltél már? Mit ebédeltél? Gyere haza, adunk édesanyával sok ennivalót.”

A kötet híven bemutatja a tragédia eseményeivel sodródó feleség érzéseit, gondolatait, és azt, ahogyan igyekszik túlélni ezt a fájdalmas időszakot. Szembetűnik a férj és a feleség egymáshoz fűződő bensőséges, szeretetteljes viszonya is (a feleség mindvégig „Kisfiam”-nak szólítja a férjét), ugyanakkor a bizonytalanságból fakadó kétségbeesés hangja is erőteljesen megjelenik a napló soraiban: „Bízzam Benned! Nem tudok! Mi múlik rajtad? Semmi vagy nem sok. Hiszen folyton azt boncolgatom, mivel vádolnak, mit igyekeznek Rád hárítani a vádlott-társaid, s ebből mit hisz el az ügyész? Elhiszi-e azt, amit őszintén mesélsz el neki? Látja-e, hogy mi tettél és mit nem? Nem tudok semmit. Ezért akarok ott lenni a tárgyaláson, hogy megtudjam végre, mi folyik itt hónapok óta? És mikor lesz már vége ennek az őrült bizonytalanságnak, amibe tönkremegy az egész család.”

A napló tele van ehhez hasonló megrendítő sorokkal, és szóba kerül az alkalmas ügyvéd keresésének óriási gondja is, aki akár sorsfordítója is lehetett volna Brusznyai Árpád perének, hiszen neki a jog és a józan ész szerint sem kellett volna félnie az ítélettől, mert nem adott okot arra, hogy kivégezzék. De a diktatúra más logika szerint gondolkodott, hiába volt oly sok mentesítő körülmény Brusznyai Árpád életében.

Ő volt az, akit a forradalom napjaiban beválasztottak a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanácsba, amelynek november 1-jétől elnöke lett. Ebben a hatáskörében rendeletet adott ki a téeszek részbeni feloszlatásáról, a tagosítás során elvett földek visszaadásáról, valamint zároltatta a Dolgozó Ifjúság Szövetsége és a Magyar Dolgozók Pártja vagyonát.

Mindezzel együtt fenntartotta a közrendet és a törvényességet, illetve többször is megakadályozta, hogy a kommunista pártfunkcionáriusok és az ÁVH-sok a népharag áldozatául essenek, sőt az őrizetbe vett ÁVH-s tisztekről kimutatást készíttetett, hogy a rendkívüli állapotok elmúltával, nyugodt körülmények között bíróság előtt feleljenek tetteikről. Mint tudjuk, Brusznyai Árpád nem kerülhette el sorsát, 1958. január 9-én a halálos ítéletet végrehajtották rajta a Budapesti Országos Börtön udvarán, ahol a bitófa alatt is a Himnuszt énekelte. A kötet – amelyhez Kahler Frigyes készített kiváló, mindenre kiterjedő esettanulmányt – számos exkluzív fotója segíti a korszak viszonyainak és Brusznyai Árpád végzetes sorsának megértését.

A sok dokumentum között találunk két szívszorító fényképet is, az egyiken bátyja, Brusznyai József római katolikus pap búcsúztatja testvérét a rehabilitálása utáni temetésen, a másikon az özvegy tartja kezében az exhumálás után férje koponyáját. A pillanat hamleti: belesűrűsödött a kommunizmus minden bűne, amely tragédiák sorozatával sújtotta a magyar társadalmat, és amelyre emlékezni és emlékeztetni mindannyiunk kötelessége.