Szegényparaszti világból, pásztorok nemzetségéből érkezett. A sok családi gyászt, sorscsapást megélt alkotót későbbi méltatói „fekete bojtárként” is emlegették emlékezetes életút-emlékezései (Fekete bojtár vallomásai) nyomán, melyek a negyvenes években kötetbe gyűjtve is megjelentek. 1897.
szeptember 24-én született Nagyszalontán, ott, ahol Arany János bölcsője is ringott. Sinka a legszegényebbek rétegéből jött, s a magyarság minden bánatát megénekelte alkotópályáján. Az ötvenöt éve (1969. június 17-én) elhunyt költőt-írót keserves és folyamatos veszteségekkel terhes próbák elé állította a sors már életútjának kezdetén. Apja és bátyja tüdőbetegségben hunyt el, korai haláluk folytán a megélhetési küzdelmek közepette csupán négy elemit végzett fiú hamar munkára kényszerült, bojtárként, napszámosként és béreslegényként dolgozott a környékbeli birtokosok szolgálatában. A mezőn, a birkák mellett olvasta később Petőfi Sándor költeményeit, a Bibliát és Tolsztoj műveit – idézi visszaemlékezéseiben. A nomád pásztorkodás során a pusztai valóságban átélt nyomorúság, az éhség, a megalázottság formálta ellenállóvá, s az igazság kimondásának vágyával kezdett el írni. Eleinte ceruzacsonkkal a csizmaszárára rótta gondolatait – olvassuk említett bojtáremlékezéseiben.

„Száll a nap lefele, lefele, / megy az út elfele, elfele. / Hát én szegény pásztorlegény, / hova menjek? Lesz e remény? / Lesz-e remény, lesz-e szállás, /
bujdosásomban megállás?” – kiált fel kétségbeesetten, reménybe kapaszkodón Bujdosó-énekében. A hivatalos irodalomba való betérés/befogadtatás hiánya egész életén végigkísérte. 1933-ban így írt egyik levelében: „Milyen különös az ugye, hogy én minden emberi jóságot, minden emberi tisztaságot és minden emberi forradalmat – ami tiszta és szent – vittem ennek a földnek és ennek a népnek az arca felé, ugyanakkor gyalázatban és közönyben, szinte egy hangtalan világba kell elsüllyednem.” Barátai, sorstársai segítették később e küzdelemben. A Himnuszok Kelet kapujában című első verseskötete 1933-ban Gönczy Béla vésztői református lelkész, Nagy Miklós szeghalmi gimnáziumi igazgató, Csaba József és Fülöp Károly tanárok támogatásával, Áprily Lajos és Reményik Sándor lektori ajánlása nyomán a Szeghalmi Református Péter András Reálgimnázium kiadásában jelenhetett meg. Később pedig Püski Sándor és Veres Péter támogatása kísérte alkotóútját. Méltóképpen azonban csak jóval halála után ismerték el munkásságát, 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki.

A népballadák, Arany János kései balladáinak örökségét vitte tovább. E műfajban érvényesült igazán lírájának tragikus hangoltsága, számot adva a puszták lakóinak nyomorúságáról, olykor babonákkal, mágiával átitatott mindennapjaik valóságáról. Legszebb példája ennek az Anyám balladát táncol, amely a magyarság legősibb állapotát idézi meg, a táltosokhoz, kóbor lelkekhez, szakrális ünnepekhez húzó ómagyar kor, a bihari, békési világ örökségét. Felvillantja a ’balladát táncoló’ anya mozdulataiban, a tánc szent hullámzásában kifejeződő történelmi fájdalmat és a vágyakozás orvosló reménységét. Megelevenedik az az idő, amikor ég és föld még egy volt, az ember együtt élt a teremtett világban a természettel.

Igazi feltámadást élt meg 1956-ban, felemelt lélekkel köszöntötte a forradalmat: „Üdv néked Ifjúság! / Üdvözlégy magyar nép! / Üdv néked Ifjúság! / ki lángban és vérben születtél meg újra / három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!”

Élete végén a betegségek ágyhoz kötötték, de még legutolsó verseiben is ott csillogott a remény, a kisemmizettek és megszomorítottak sorsa jobbra fordításának vágya, az igazságkeresés. Sötét esztendők című versében végül ekképpen összegzi keserves életét, küzdelmeinek Isten által kísért kegyelmi beteljesülését: „Csillag voltam előbb, / aztán gyermek lettem, / s gyertyaként a szívem a / tenyerembe vettem. // Sötét esztendőkben / úgy néztem a tájat / s Isten simogatta / gyönge kis gyertyámat // Ment előttem farkas, / jött utánam bárány / – kastélyt vehettem vón / gyertyám fénye árán. // Kastélyt vehettem vón / nem vitt rá a lélek. / Végtelenből így is / végtelenbe érek.”