Kányádi Sándor szavával élve – szellemi „templomépítője”, hűséges szolgálattevője volt a magyar irodalom szakrális nemzeti panteonjának. A Móra Könyvkiadó, a Mozgó Világ, a Tiszatáj és a Hitel szerkesztőségének munkatársaként dolgozott, s élete utolsó éveiben a Magyar Katolikus Rádió (MKR) igényes kulturális/szellemi műhelyét is ő alapozta meg. A jelenkori magyar irodalom egyik legegyénibb, s talán legkarakteresebb alkotóját tisztelheti benne.

1956-ot ébresztő, 1970-es, 1980-as évekbeli lelkiismeret-megmozgató versei miatt két évtizeden át a szó szoros értelmében a nyilvánosságtól elzárva alkotott, nemcsak elhallgatták, hanem el is hallgattatták, s a rendszerváltozással sem jött el igazi rehabilitációja. 1988 euforikus napjaiban, a Nagy Imréék kivégzésének évfordulóján szervezett ellenzéki megemlékezésen a 301-es parcellánál ugyan még minden atrocitás nélkül elmondhatta Öröknyár: elmúltam 9 éves és A Fiú naplójából című biblikus párhuzamokkal tűzdelt, 56-ot idéző költeményeit, s 1989-ben az újratemetés alkalmával Cseres Tiborral, a Magyar Írók Szövetsége elnökével együtt helyezhette el a szervezet koszorúját a síron. Ez volt tulajdonképpeni politikai rehabilitációja, de az irodalmi még sokáig késett.

„Szabad rabja volt Nagy Gáspár a kortárs irodalomnak, a rendszerváltó nemzedéknek” –

írta róla Antall István újságíró, rádiós szerkesztő, utalva az ezredfordulón beszédes, Szabadrabok címmel megjelent verseinek gyűjteményes kötetére. Költői programja volt minden időben a „lefokozott szívűeknek” szabadító dalt énekelni. Kulcsszerepe volt 1956 emlékének ébren tartásában akkor is, amikor már kezdték elfelejteni (az ’ellenforradalomnak’ címkézett) forradalom lángját és hőseit. A nyolcvanas években neki mégis sikerült (mondhatnánk: „kegyelmi” publikációként) a legális irodalmi sajtóban kétszer is robbantó hatású verset közzétenni. Előbb 1984-ben a tatabányai Új Forrás közölte – utólag azt mondták: „feltehetően figyelmetlenségből” – a már említett, Öröknyár: elmúltam 9 éves című versét, amely alig rejtetten Nagy Imrének állított emléket, és gyilkosait szólította meg. A lapot bezúzták, a szerkesztőség munkatársait szélnek eresztették, őt pedig publikálási tilalommal sújtották. Majd a szegedi Tiszatáj hozta 1986. júniusi számában A Fiú naplójából címűt, amely a harmincadik évforduló alkalmából idézte 1956 elfeledett/megtagadott emlékét, és amely hozzájárult e lap betiltásához is. Nagy Gáspár szelíd harcos volt, nem nagyhangú forradalmár, nem néptribun és nem megélhetési irodalmár-politikus. Verseinek magas fokú feszültségét nem a hangerő, hanem az erkölcsi igazságok következetes kimondása adta. Az a keresztény erkölcsi fundamentum volt benső mozgatója, vallotta, amelyet szülőföldjén, a bérbaltavári-nagytilaji paraszti közösségben és iskoláiban kapott útravalóul, éltető vezérlő erőül: „Pannonhalmán jártam iskolába, a hatvanas években, ott voltam ’puer scholasticus’. Mindaz, ami költészetemnek lényege, vagyis a történelemhez, magyarságunkhoz való viszonyom, abban a négy esztendőben dőlt el, amikor ott koptattam a köveket, s ámuldoztam, kiknek a nyomában is járok…”

Nagy Gáspárt „bár politikai versei tették ismertté, titokban olvasottá, mégis a szakralitás dimenziója emelte magasra…” –

írta róla Cs. Varga István irodalomtörténész. A Biblia toposzai: a bűnbeesés, a passió, a keresztre feszítés, a feltámadás, a megváltás, az apokalipszis, az utolsó ítélet motívumai már induló verseiben is jelen vannak. Szakrális költészetének legismertebb, emberileg legérzékenyebb alkotásai azok a „háromkirályos” versek, amelyekben a maga küldetéses „gáspárságát” vállalva, a Csillag nyomában vándorló Háromkirályok zarándokútját párhuzamba állítja az emberi életút szakrális dimenzióival, karácsony és húsvét, születés és halál, bűn és megváltás kegyelmi összefüggéseivel. Legkifejezőbben ez Hótalan a hegyek inge című versében szólal meg. A verscím, amely egyúttal a vers vezérsora is, szinte gyermekmesei hangulatot sugall. Ám a királyok vándorlása súlyos mondanivalót hordoz: az emberiség örök zarándokútját idézi. Ez az út a via purgativa, a megtisztulás útja, emberpróbáló, sok küzdelemmel, könnyekkel és lemondásokkal járó út, amelynek végén azonban bűnökben töredezett, könnyes és kormos arcunkat a jászol tisztaságában moshatjuk fehérre, simára. De említhetnénk Jegyezvén szalmaszállal című versét is gondolatpárhuzamként. Szimbolikus összecsengés, hogy a Gondviselés dramaturgiája úgy rendelte, a nagytilaji temetőben pár nappal Háromkirályok ünnepe előtt vehettünk búcsút Nagy Gáspártól. Utolsó sorait a MKR szerkesztőségében íróasztalán találták meg kollégái: „Szerethetett engem az Isten / mert teremtményének / engem is elfogadott; / sárból-agyagból apám s anyám álmaiból…”