A hazánkban is jól ismert író pénteken, augusztus 12-én New York állam nyugati szegletének kisvárosában, Chautauquaban előadást tartott volna arról, hogy az Egyesült Államok mindig is menedéket adott a hazájukban elnémított szerzőknek – mint ahogy ezt mi is jól tudjuk például Jászi Oszkár, Kovács Imre, Márai Sándor vagy Molnár Tamás esetéből. Alighogy Rushdie megkezdte volna beszédét, egy feketébe öltözött fiatalember a színpadra ugrott, és húsz másodperc alatt tizenötször belevágta a kését – ennyi időbe telt, mire sikerült öt férfinak letepernie a támadót. A világot körbejárta a képsor, amelyen a színpadon fekvő írót körülveszik segítői, és a teremben lévő orvos feltámasztja a lábát, hogy a vére felsőtestébe áramoljék. Rushdie-t helikopterrel kórházba vitték, több órán keresztül műtötték. Péntek este még nem tudott megszólalni.

Az elkövetőt, Hadi Matart, a huszonnégy éves fairview-i, New Jersey-i lakost az eseményt biztosító rendőr azonnal letartóztatta.

Ismeretes, hogy 1989-ben Homeini iráni ajatollah fatvát, vallási végzést adott ki ellene, mert nagy sikerű 1988-as regénye, A sátáni versek istenkáromlást tartalmaz, és ezért halállal kell lakolnia. A vallási vezető döntése azt jelentette, hogy aki megöli az írót és a könyv bármilyen terjesztőjét, mentesül minden számonkérés alól az iszlám jog szerint. Ráadásul iráni vallási szervezetek óriási vérdíjat is kitűztek az íróra. Így több merényletet is megpróbáltak elkövetni Rushdie ellen, akit azonnal titkosszolgálati védelem alá helyeztek, éveken keresztül bújtattak, anonimitásban tartottak. A regény japán fordítóját, Hitosi Igarasit leszúrták, belehalt sérüléseibe, norvég kiadóját a lakása előtt agyonlőtték. Magyar kiadó nem is merte vállalni a regény kiadását, csak 2004-ben, akkor is az azonosíthatatlan, Konzorcium nevű vállalkozás jelentette meg a fordító nevének feltüntetése nélkül, pedig egyéb, sokak szemében jelentékenyebb műveit (Az éjfél gyermekei, A Mór utolsó sóhaja) rendre közölték, előbb főként Falvay Mihály, majd Greskovits Endre kitűnő tolmácsolásában. Utóbb, már nyíltan vállalva, 2014-ben az Ulpius-ház, majd a Helikon hozta ki  A sátáni verseket Greskovits Endre fordításában.

 

A regény a korszak, a posztmodern világ minden bizonnyal egyik jeles alkotása. Mágikus realizmusa egyszerre űz gúnyt a Britanniába települt indiaiak társadalmi-vallási tapasztalatából, és teszi azt egyfajta istenkereséssé a mindent átható szkepszis közegében – végtelenül szórakoztató humorral, izgalmas meseszövéssel. Van persze a regénynek Mohamed-ellenes vonulata is: a prófétáról az egyik hős olyan álmot lát, amelyben az kezdetben politeista kinyilatkoztatást hirdetett, de ezt, mint „sátáni versek”-et, megtagadta. Az álom, az értelmezés és az elbeszélés összemosódó határairól szóló regény valóban tagadja a mohamedi kinyilatkoztatás szó szerinti isteni eredetét. Ezt a bomló Nyugattal hadilábon álló iráni vezetés nem tűrhette, főleg egy hithagyótól, aki Angliában él.

Az angol diplomácia persze mindent megtett, hogy az irániak a fatvát valahogy enyhítsék. 1998-ban az iráni kormány közölte is, hogy hivatalosan kihátrál a végzés mögül, habár azt visszavonni csak az vonhatja, aki meghozta, azaz a halott ajatollah. Mindenesetre Rushdie bujkálása lassan, óvatosan véget ért, megjelentette az erről az időszakról szóló emlékiratát (Joseph Anton, 2012, magyarul is 2012). Ám 2012-ben iráni vallási szervezetek még több vérdíjat tűztek ki az íróra, aki 2016 óta az USA-ban él.

A tegnapi merényletet számosan elítélték. J. K. Rowling mindenekelőtt az író felépülését kívánta. Nekem két hozzászólás tűnt ki. Douglas Murray, az ismert konzervatív közíró szép cikkben méltatta az író teljesítményét a The Spectator hasábjain, és azt szűrte le, hogy a gyilkossági kísérlet még inkább arra biztat: olvassuk A sátáni verseket. S cikke végén megadja a könyv megrendeléséhez az ugrópontot. Ezzel magam is teljességgel egyetértek. Magyarul a könyv itt rendelhető meg.

Ennél is fontosabbnak éreztem az amerikai konzervatív National Review cikkírójának, Charles C. W. Cooke-nak megállapítását: „A politikai típusok szeretik osztályozni magukat. Magam is beleesem ebbe a bűnbe néha. De amikor a szólásszabadság forog kockán, valahogy ez hidegen hagy. Mert ekkor csak két oldal létezik: akik hisznek a szólásszabadságban, és akik nem. Aki valóban hisz a szólásszabadságban, most kórházban fekszik. Aki nem hisz benne, az késelt.” Választanunk kell.

Gimnáziumi hittantanárom, a néhai Rózsai Tivadar mindig azt mondta annak idején, a hetvenes években: az ateisták, akik gyúnyolódnak rajtunk, a legfőbb szövetségeseink, mert tükröt tartanak nekünk.

Épüljön fel Salman Rushdie!