Végvári
Ha megbontanánk bármelyik vár
méternél vastagabb falát,
a belsejében megbújó,
több száz évvel ezelőtt
habarccsal rögzített köveken
megtalálnánk a hajdani építők:
az állványokon izzadt mesterek,
az út mellé rendelt kőfaragók,
a teherhordó szolgák, jobbágyok
ujjlenyomatát.
A tatárjárás utáni falvakból,
a hajdani építők otthonából
egyetlen tégla sem maradt,
házaik helyét nem sejtjük,
használati tárgyaik, ruháik
porrá enyésztek mind,
templomuk megsemmisült egy tűzben
vagy világháborús bomba érte,
névtelen sírjukat, csontjaikat
magába nyelte a föld,
de ujjaik begyének rajzolata,
ez a védtelen, kőbe zárt nyom,
a létező legszemélyesebb vonás,
egyetlen tulajdonuk,
melyet nem rabolt el tőlük senki,
és semmilyen adó nem sújtotta,
ez az egy megmaradt a falban
évszázadokra,
vagyis emberi léptékkel:
örökre.
Termál
Köddel kevert sűrű pára,
mint egy hószín, fakult álom,
lebeg, kering a sós permet
a külső medence felett.
Körben a díszlet: hófoltos,
járhatatlan kopár szirtek,
felgyűrődött néma tanúk
mészkő derékkal, redőkkel.
Gomolyog a jelen, a múlt.
Kisvárosi termálfürdő,
menedék az elmosódó
német–osztrák határ mellett.
Érzéstelen alpesi táj,
ködpárába kapaszkodó,
csapzott fenyők az ég alján,
néhány óra csak az ünnep.
Valahol a határ mellett,
a kültéri medencében,
hóesésben a vendégek
ülnek nyakig elmerülve.
A víz színén szoborfejek,
moccanatlan, steril tökély,
rímképtelen férfiak, nők,
áthidalhatatlan a táv.
