A nagyszobában lógott egy hatalmas kép a falon Jézusról, ahogy a szívére teszi a kezét. Egyszer le is zuhant. A koppanásra az egész család fölriadt, mintha a sötétséget vágta volna félbe az éjszaka közepén. 

A nagy villanyt ne kapcsold föl, kivered a szememből az álmot! – hiába kerestük, az ágy mögé zuhant be, apa csak másnap szögelte vissza a falra.

Nem emlékszem, hogy gyermekkoromban hisztiztem volna. Lekuporodtam az ajtó elé, hátha apa lenyomja a kilincset: Megjöttem! Mintha harminc évvel később lenne először holnap, kókadt virágcsokrot szorongat; Vedd már ki a kezemből! – a rák már belekóstolt, vékony és rettenetesen gyenge. Az arcával együtt a mosolya is elfogyott. Zihálva kapaszkodott fel a negyedikre, boldog születésnapot kívánt, majd a szerelemágyra roskadt, nem volt szívem felkelteni. Az ablak mellett fekvő kis kanapét nevezték így egy gyógyító tanácsára, aki szerint a pótmatrac és a mágikus elnevezés segíthet a hőn áhított szerelem bevonzásában vagy a már kihunyt érzelem fölélesztésében. Javára szóljon, jó szándékból segített, nem kért el érte kéthavi fűtésszámlát. Mégis meghalt a szerelem, akárcsak apa. Éli, Éli, lamma Szabaktani? – a szabaktanit közel éreztem a sátánihoz, tudtam, az ördögben is van valami krisztusi.

Két hónap múlva agyvérzést kapott, nem lehetett vele kommunikálni. Búcsúzás nélkül ment el, ahogy régen. Egyedül a nagyapámtól köszönhettem el, a leukémia végstádiumában nem is a halállal viaskodott már, láztól csirizes szemekkel a második világháború legendás német tisztjeit emlegette, mielőtt leesett az ágyról és meghalt.

A szívleállás előtt mindkettőjük ajka fölfelé görbült. A halott arca hasonlít istenéhez. Először a szenvedés összes stációjának tükre, majd olyan lesz, mintha letörölnék egy szivaccsal, olyan isteni, olyan semmilyen, megszűnik önmagára emlékeztetni, és vonások híján eggyé válik a nagybetűs megnyugvással. Akkor nincs tovább, amikor elérte az elérhetetlent.

Apa valódi páncélt növesztett maga köré, az önellentmondását sikerült pikkelysömör formájában, jól láthatóan a bőrén is manifesztálni. A katonaságnál jelentkeztek a tünetei. Ha tengerközelbe mentünk, nem volt olyan vészes, a sós tengervíz és a nap szépen gyógyította az örökké viszkető, égő sebeket, csak anya nem győzte porszívózni az elhalt hámsejteket, a megvastagodott szaruréteg leginkább a korpára hasonlított, csak sokkal zömökebb kiadásban. Ha megvakarta a kezét, mintha elindult volna a havazás, anya persze nem örült, hogy benn a szobában szállingózik. És a kanapé porszívózása közben engem is zavart, hogy soha nem olvad el. Aztán a sebek vérezni kezdtek.

Észrevetted, hogy a szivárványban sosem látszik a fekete és a fehér? Szerintem isten nem is az a gyógyító fehér fény, amivel a meditációkban identifikálják, amivel időnként le is szoktam magam zuhanyozni és utána mennyire megnyugszom, inkább fekete-fehér. Mindent elnyel és visszaver. Egyszerre. Csak a szivárvány látszik (jel), de isten maga soha. Apát nem érdekelte isten. Mindennap innia kellett, hogy kiérdemelje a bocsánatát. Egyedül kell boldognak lenni! A szerelem csak dísz, mint a kanapé vagy az alkohol – mondta a gyógyító.

Egyszer láttam egy döglött fakopáncsot, úgy nézett ki, mintha leszédült volna az ágról, megsajnáltam, hetekig feküdt a buszmegállóban egy fa mellett. Többször elképzeltem, hogy betegen újra fölszáll az égbe, valami láthatatlan erő magához emeli. A fán is látszott, hogy beteg. A törzs és az ágak együttese bütykös tenyérre emlékeztetett, mondjuk isten tenyerére, nemcsak az ég fért bele, a nap, a csillagok és a hold, az egész teremtés. A törzséből szivárgott a gyanta, nagyapám az ilyeneket elintézte néhány csöpp mésszel, az is fehér, mint a teremtő.

Amikor apa először ment el, mintha bennem is leoltottak volna egy kis lámpát. A lélekfény lehetett, halványsárga és törődött, mint egy kimerülőfélben lévő villanykörte, aztán ez a pici fénycsomó is eltűnt. Lehet, hogy isten mégis fekete? Hosszú időre az árnyékában maradtam.

Másfél éves koromban anya is disszidálni akart apával. Csak este jöttek vissza értem Bécsből, kivettek nagyi kezéből és kaptam egy citromsárga farmert is, amitől azonnal fel kellett volna száradjanak a könnyeim. Anya szerint a Nap fényére hasonlított a színe, neki legalábbis melegebb lett tőle a szíve, amikor rám nézett, annyira jól állt és az átkosban egyedül nekem lehetett ilyen. Amikor anya bevitte a munkahelyére a családi fotókat, ez a húgod? – kérdezték apáról, annyira nőies volt. Érzékenyebb meg lelkesebb is, mint anya, csak inkább nem volt, mint igen. A nincs is van. Na, ebben hasonlított istenre.

A temetése után többször találkoztunk vele, például a metrón. Ott ült velünk szemben és kitartóan bámult, hiába néztük a lábunkat, a mellettünk elterülő, felszakított bőrüléseket, a többi utas fürkésző tekintetét, éreztük, az az egy kitartóan bámul és annyira a megszólalásig hasonlít apára, hogy az már szinte kínos. Vagy a születésnapján. Jött a napocskás kamion, amilyennel országhatárokon át furikázott, rám csöppent egy óriási vízcsepp az égből, mintha esne, de még csak esni akart, csak az az egy csepp. Au! – kiáltottam. Na mi van, apád beléd csípett? – kérdezte anyu. Aztán a teherautó oldalán pompázó égitest azt a kósza cseppet is felszárította, nem lehetett üzenetértéke.

A buddhizmusban a tojás feltörése szimbolizálja a megvilágosodást. Pici, sárga, törődött fénycsomó és belőle nő ki az élet.
A belső gyerekem, a lélekfény, egy pici nap, egy apró telihold a megvilágosodás. Vagy olyan, mint egy számháború, a homlokom túloldalán zajlik, csak le kell olvasnom a számokat, meg a nem-számokat is, mindent, ami bennem van és előhívja a valóságot. Egy nagy belső számháború az élet. És amikor már mindenki számát leolvasták, az a világvége. Arra gondolok, amikor lefeküdtem a földre, az arcom jó erősen nekiszorítottam egy fűcsomónak, hogy ne is tudják leolvasni. Hogy ez a belső vakság, amelyben az a láthatatlan isten valóban azonosul a totális sötétséggel.

Amikor meghalsz, két dolgot viszel magaddal a mennyországba, a lelked és a szeretteiddel töltött pillanatokat. Ezekből áll össze az a belső mozifilm, ami halálod beálltakor végigpereg a lelki szemeid előtt, lélekmozinak neveztem el. Álomszerű, csak sokkal elevenebb. A legjobban mégis annak örültem, ezek szerint minden rossz itt marad a földön.

Olaszországban a hullámokat néztük apával, félelmetes éjszaka volt. A csúszda alját nyaldosták, a köveket a tengerben, mi meg csak álltunk előtte, néztük a haragos víz tajtékait, szerettem volna, de nem mertem belekarolni. Két hétig egyvégtében szakadt az eső, fürdeni nem is lehetett, a vízi paradicsomot ki sem nyitották, hiába lapozgattam már otthon is áhítattal a színes prospektusokat.

Apa talált egy zöld ernyőt is, elfért alatta az egész család, pont, mint a mesebeli gomba – gondoltam, csak éppen ez nem nőtt, hiába álltunk alá, igaz, mi sem lettünk többen. Anya kihozott egy képeslapot a Szent Márk-bazilikából, azt hitte, ajándékba van. Apa visszament és bedobta a perselybe az árát.

Amikor nagyit befektették a kórházba, leesett az ágyról és stroke-ot kapott, mint apa. Félrebeszélt, azt hittük, az agyvérzés okozza, utána apa is csak azt ismételgette, jaj istenem, jaj istenem, jójójójójó. A diagnózis szerint a víz hiánya okozta a tüneteit. Infúzióban kapta meg a szervezetéből hiányzó elektrolitokat. Mielőtt kórházba került, minden hétvégén az életéért imádkozott, makkegészséges volt.

Aztán tüdőgyulladást kapott, meg szívgyengeséget, és a lábát sem tudta megmozdítani többet. Mindig elmesélte, miről álmodott az éjjel, például, hogy mindnyájan nagy vörös téglák vagyunk. Ne mosolyogjak, ő tudja, hogy ez nem a valóság, de látta álmában istent, ő is egy nagy vörös tégla – mondta, és tudtam, akkor vagyok nagyi, amikor álmodom. Ő így él tovább bennem, hogy akkor is alszik. A képre gondoltam az ágy fölött és Jézus vérző szívére. A falból kiálló szögre, amikor leesett a kép. A Napra, amikor lebukik vagy felkel, az is nagy és vöröses. Apa sebes kezeire. A szerelemre. És hogy nem ebből a sok vörös téglából kellene-e megépítenünk a mennyországot?