János a metrókijáratnál várta, együtt szálltak be a Csaba utcában várakozó Wartburgba. A másfél napja kezdődött taxissztrájk miatt zavaros volt a helyzet. Nem tűnt biztosnak, hogy ilyen körülmények között el tudjuk-e intézni a központi fűtés beszereléséhez szükséges vásárlásokat. Múlt szombaton, amikor a mester úr felmérte a házat, még nem gondolta senki, hogy mi lesz öt nap múlva. Reggel felhívtuk őt az utcáról – tizenkét éve laktunk a dombon, de ennyi idő nem volt elég ahhoz, hogy saját vonalat kapjunk. Pécsi úr megnyugtatott.
– Persze hogy jövök. A metrót nem állították le. 9-kor a Moszkván, a kijáratnál találkozunk.
Az éjszaka folyamán lezárták a hidakat, a fontos csomópontokat, az útkereszteződéseket a taxisok. A rádió izgatottan közölte a szokatlan híreket, mi izgatottan hallgattuk. Mi lesz ebből? A két kisebb gyerek otthon volt, de a nagyfiú már önállósította magát. Felhívtuk őt is. Megnyugtatott, hogy minden rendben, nem lesz semmi „gáz”.
Nem tudtuk, hogy pontosan hová megyünk, Pécsi úr csak annyit mondott, hogy Óbudán van egy tüzéptelep, ahol mindent meg lehet rendelni, ami a munkálatokhoz kell. János indított, az öreg a rakpartra vezényelte a kocsit. Legyintett az ötletre, hogy a Rózsa-dombon menjünk át, ami hosszabb út ugyan, de kikerüljük a hidaknál kialakult felfordulást.
A rakpart tele kocsival, csigalassan haladt a forgalom, de úgy látszott, Óbuda irányába valahogy csak átvergődünk. Egész addig rendben is volt a dolog, amíg a híd elé nem értünk. Rajtunk kívül szinte senki sem tartott erre, inkább lekanyarodtak az alsó rakpartra, vagy felhajtottak a Bem tér mellett. Mi is láttuk már, hogy a hídfőtől vagy száz méterre egy sárga ponyvás kamion áll keresztben az úton. Egy másik meg a szembesávokat torlaszolta el.
– Ezek FSZV-s kamionok! A fővárosi fuvarozóvállalat kocsijai… – Évekig dolgoztam a cégnél, azonnal rájuk ismertem.
– Hát persze! – mondta a mester. – Nekik is drágább lett a benzin. Sőt, nekik lett csak igazán drága. Sokat megesznek ezek a behemótok…
– De hát… az egy állami vállalat.
A kamionokat a sofőrök nem hozhatják ki csak úgy, a maguk szakállára a telephelyről – érveltem a hátsó ülésről.
– Mért ne hozhatnák? – mondta hetykén az öreg, és cigarettára gyújtott. Utolértünk néhány álló személyautót. Vártak valamire, vagy csak tanácstalanok voltak? Némelyik minden közlekedési szabályt felrúgva átkanyarodott a záróvonalon és visszafordult.
– Mi legyen? – kérdezte tanácstalanul János. – Visszaforduljunk? A híd előtt fel tudok menni a dombra, onnan átjutunk Óbudára.
– Frászkarikát megyünk a Rózsadombra. Ha ez eltakarodott – mutatott a visszafordulni készülő autóra –, maga szépen elhajt a kocsik mellett, és odaáll a kamionhoz. A többit rám bízza…
János gondterhelten nézett előre-hátra, aztán kikanyarodott, megelőzte az álldogáló kocsikat, és lefékezett a kamionnál. A fiatal sofőr, szája sarkában füstölgő cigarettával kinézett, kezdte letekerni az ablakot. Pécsi úr megkerülte a kamion orrát, és eltűnt a másik oldalon. Nyilván a kocsikísérővel akart beszélni. Mikor újra megjelent, hevesen integetett, hogy gyerünk, gyerünk! A kamion egy kicsit hátratolatott. Megkerültük, megálltunk, a szerelő úr beült, elégedetten visszaintett az ablakban könyöklő kocsikísérőnek.
– Ennyi volt az egész – mosolygott. – Rendes fiúk ezek, nem fafejűek. Lehet velük beszélni.
– Ismerősök? – kérdezte János.
– Nem… csak egy a régi kollégák közül... A kísérő mind régi fazon, ismerik a dörgést.
Nem derült ki, hogy pénzt adott-e neki vagy tudta a varázsszót, amire, „szezám, tárulj”, kinyílik a fal. Azt sem árulta el, hol és mikor voltak kollégák. Poroztunk az üres úton Óbuda irányába. Az Árpád hídnál a történet megismétlődött. A sárga ponyvás FSZV-s kamion mellett egymás felé fordított orral két taxi is állt, a két sofőr a kocsik előtt cigarettázott. Pécsi úr kezet rázott velük, a kamion utat engedett, az öreg visszaült, és már haladtunk is a Pest felé tartó, összetorlódott autók mellett, végig a Vörösvári úton, míg egy szokványos, lepukkant tüzéptelepnél a mester balra át-ot nem vezényelt. Behajtottunk a mészfoltos udvarra, az alacsony irodaépület elé, amely mögött egy lapos tetejű raktárbarakk húzódott. Az irodaajtó kinyílt, Pécsi úr kezet fogott a kilépő, borostás képű atyafival, aki bizalmatlanul méregette öreg Wartburgunkat, de végül nem szólt semmit. Kiköpte a cigarettáját, maga elé invitálta a mestert, és eltűntek a nappal is sárgás lámpafényben derengő irodában.
Szótlanul, elgondolkodva ültünk. Mintha valami idegen földrészre érkeztünk volna, ahol nem ismerjük a szabályokat. Akkoriban nem volt egyszerű beszerezni egy-egy építkezéshez vagy házfelújításhoz a szükséges szerelvényeket, anyagokat. Nehezen tudtuk elképzelni, hogy ezen a szegényes, elhagyatottnak látszó telepen mindent meg tudunk vásárolni, amit a városban nem sikerült. Nem szálltunk ki a kocsiból. Vártuk a hívást, vagy, ha úgy tetszik, a parancsot. Mert az, hogy a mester úr átvette a parancsnok szerepét, világos volt.



– Mért? Mit képzeltek az urak? Hogy az emberek majd szó nélkül lenyelik ezt a brutális áremelést? Ma elfogadjuk a százforintos benzint, holnap a kenyér, meg a tej is a tízszeresébe kerül majd. Igazat adok nekik, száz százalékig! Jól teszik, ha megmutatják, hogy nem lehet mindent megcsinálni velünk – magyarázott hazafelé az öreg, miután megrendeltünk és kifizettünk mindent, ami a központi fűtéshez kellett.
Jánost most már nem lehetett lebeszélni, átvágott a Bécsi útra, az újlaki templom mellett felkanyarodott a Rózsadombra, kacskaringósan ugyan, de a hídlezárásokat szerencsésen kikerülve visszavittük a szerelő urat a Moszkva térre.
– Száz forint azért nem lett a benzin… És szerintem nem ez a megoldás.
– Nem ez, persze. Hanem, hogy leengedik szépen a benzinárat. Megtanulja a Tanár úr egyszer s mindenkorra a leckét. Meg lehet egyezni a fiúkkal… ha nem is szeretik a sok pofázást…
– Nem a pofázáson múlik – mondta János csendesen.
– Lehet, hogy tizenötmillió magyar miniszterelnöke… de ez nem jelent tizenötmillió jó tanulót… Az első nyakatekert mondata közepén én bizony, katt, lezárom a tévét, vagy keresek valami mást. Nem bírom a szövegelését. Hallgatod, hallgatod, és nem derül ki, hogy mit akar. Hát áremelést… De akkor mért nem azt mondja?
– Ha mondta volna – legyintett János –, akkor is lezárták volna a taxisok a hidakat.
– Ezt nem a taxisok csinálják – buggyant ki belőlem az egész délelőtt fortyogó gondolat. – Hiszen a kamionok az FSZV-től vannak. A vezérigazgatót valamikor egyenesen a pártközpontból küldték a céghez. Ma is ott van. Minden ünnepi beszédében elmondta, hogy ez stratégiai vállalat, itt különleges a felelősség. Mindenki tudta, hogy a páncélszekrényben őrzik az országos szükségállapot térképeit. Szerintem valakik elővették most ezeket a térképeket, és megcsinálták a szükségállapotot.
– Mindegy, hogy kik és mit csináltak – próbált leállítani János. Kifizettük a szükséges fűtőtesteket, csöveket, a kazánt, nem akart összeveszni a szerelő úrral. – Meg fog oldódni a helyzet…
– Meg kell hogy oldódjék. Vagy ők megoldják, vagy… ha nem tudják, hát majd megoldja más – morogta a bajusza alatt Pécsi úr.



/Illusztrációk: Kompozit: Grabberraster/