Befordult a térről az utcába. Tekintélyes polgári házak mindkét oldalon, előttük gesztenyefasor. Azonnal meglátta a hetes számú házat. Elakadt a lélegzete. Pont olyan, amilyenre vágyott! Hat utcára néző ablak, magas, díszített homlokzat, tekintélyes külső.
Déjá vu!
Meggyorsította lépteit, a kovácsoltvas kapuig rövid volt az út, de már visszhangzott benne a mondat: ezt veszem meg! A fotókról tudta, vannak kétszárnyas ajtók, nagy belmagasság, talán lesz vadszőlő is, nagy telekről írtak a hirdetésben.
Kissé rozsdás volt a kovácsoltvas kapu és a kerítés, amin keresztül messzire belátott a kertbe. Mindenütt zöldellő növények. A csöngetésre gyorsan jött az eladó és a közvetítő. Csodálkozva néztek rá, talán mert egyedül jött. Mások családostól néznek házat.
A közvetítő rákezdett a betanult szövegre, amit ő csak fél füllel hallott meg. Lekötötte a ház látványa, a több mint száz éves platánfák, a terméskővel szegélyezett sétányok. Felértek a teraszra, amelynek díszes mellvédbábui a 120 év alatt megkoptak. Nem baj, majd megcsináltatom, mondta magának szorosan összezárt szájjal.
A várt kétszárnyas bejárati ajtó félig felfalazva, kétszárnyú szocreál panelházi ablak lett beépítve a felső részébe, de a három méter magas ajtókeret a helyén.
Déjá vu.
Nem baj, ezt kibontom. A teraszbeugró bal oldalán egyszárnyas, szocreál bejárati ajtó. Rémes. Ezt befalazom. Beléptek egy alacsony előszobába, ahonnan egy igazi régi, vaspálcás-kazettás üvegezett ajtó vezetett egy szobába, onnan egy újabb alacsony ajtó a szép, nagy belmagasságú, tágas nappaliba, ettől szinte felemelkedett a lelke. A hatalmas ablakokon beáradó napfényben fürödtek a bútorok. Ez az, hazaértem! Kiáltotta a lelke, egészen az égig, de ebből semmit nem hallott az eladó és a közvetítő, akik fürkészően nézték az arcát. Kétszárnyas ajtó, a hálóba vezet. Másik kétszárnyas ajtó az eredeti előszoba felé, befalazva.
Déjá vu.
Nem baj, majd kinyitom. Konyha, fürdőszoba, kamra rendben, az ajtók eredetiek. Megnyugodott. Ez az övé lesz! Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg valaki megveheti előle.
– Nézze meg a ház másik részét is! – invitálták.
Látszott, hogy kettéválasztották a házat. A teraszról újabb, oda nem illő szocreál bejárati ajtó nyílt, az előszobában már óriási, eredeti kétszárnyú, kitárva a két nagyszoba felé. Az utcai szoba egyik falán hatalmas ajtó befalazva, a keretet meghagyták. A másik szobában kisebb, ez is befalazva.
Déjá vu, déjá vu…
Ezt mind kinyitjuk! Még nem gondolt rá, hogyan lesz, de eldöntötte.
– A ház 1905-ben épült – hallatszott a tulajdonos hangja.
Ó, igen, az 1960-as évek elején pedig beköltöztették a kényszerbérlőket a ház egy részébe, befalaztak ajtókat, ezzel beszorítva a tulajdonost egy kisebb részbe. Milyen ismerős, állapította meg némán a vevő. Kislánykorában sosem mondták meg neki, miért vannak befalazott ajtók abban a szép házban, ahová beköltözhettek a városszéli szegénynegyedből.
A tulajdonos végigvezette a kerten.
Az ősfák, a sétányok, a dús növényzet, de még a szomszéd kúriaszerű épülete és ősfás kertje az elburjánzott aljnövényzettel is kedvére való volt.
A melléképületben elidőzött a tekintete, az eladó nem értette, miért pont ott, ahol minden kacat van, a tető félig beszakadva. Zavartan szabadkozott. Különös vevő, gondolta, azt nézegeti, ami semmirevaló.
A Különös Vevő megszemlélte a tető alá gondosan felfüggesztett, porlepte, régen szép fehérre festett ajtószárnyakat, visszafojtott lélegzettel vizsgálta, rajtuk vannak-e a zsanérok. Rajtuk voltak. Az ajtókeret díszes borító deszkáit is felfedezte, igaz kissé töredezett állapotban. Nem baj, majd rendbehozatom.
– Akkor most nézzük meg a pincét és a padlást – mondta, a tulajdonos és a közvetítő legnagyobb meglepetésére.
Megütközve nézték a törékeny, különös, hetven körüli asszonyt, aki egyedül jött egy ilyen nagy házat nézni, de azért reménykedtek, hátha mégis komoly szándékú.
A padláson a rengeteg összedobált antik bútor és lom között felfedezett nyolc régi, gondosan élére állított ajtószárnyat, amit első pillantásra beazonosított. Ezek a befalazott ajtókeretekre valók! Majdnem örömrivalgásban tört ki. De nem szólt semmit. Nyilvánvaló, a régi tulajdonos reménykedett, hogy jönnek jobb idők, és a családja ismét birtokba veheti az egész házat.
– Ezt, és a szomszéd épületet – zavarta meg elmélkedésében a tulajdonos, és rámutatott a kúriaszerűre – ugyanaz a személy tervezte.
És ugyanaz a szülő építtette a két gyerekének, gondolta a vevő. Akkoriban ez volt a szokás.
Ismét a teraszon álltak. A mellvéd kastélyszerű hangulatot sugárzott oszlopaival, virágtartóival.
Az eladó nézte a Különös Vevőt, aki csak állt szó nélkül, tekintetével befogva az egész kertet. Mégis úgy tűnt, mintha nem is lenne ott. Nem is volt. A patakmedret nézte, ami a sziklakertnél kezdődött és egy másiknál véget is ért, amiben most nem volt víz, de valamikor kellett, hogy legyen, a régi szép időkben. Talán egy forrásból jött, amikor még a ház sem volt, szinte hallotta a víz csobogását. Mintha az egyik sziklakerttől jönne.
– Hol a kút? Vagy a forrás? – fordult az eladó felé.
– Egyik sincs. Itt valahol volt egy kis tó – mutatott a fiatal eladó a távolabbi sziklakertre, és értetlenül nézett az asszonyra.
A Különös Vevő nézte az eladó buta arcát és nem látta értelmét a további kérdezősködésnek.
Az árban gyorsan megegyeztek. A legjobb ügyvédet fogadta meg, aki sürgősséggel bejegyeztette a tulajdonjogot.
A régi bevált mesteremberei fél év alatt visszavarázsolták a házat eredeti állapotába. A szocreál ajtók eltűntek, a kétszárnyas ajtók megnyíltak, eltöröltetett a közelmúlt szégyenletes történelmének nyoma, amikor úgy tették a tulajdonos nyakára a kényszerbérlőket, hogy egyikőjüket sem kérdezték meg, akarják-e?
A ház fellélegzett!
A Különös Asszony egyedül ült a teraszon, a hazaérkezettek békéjével nyugtatta tekintetét a kerten, és lassan elszunyókált. Álmában a kertben sétált, és megtalálta az eltorlaszolt forrást.
