„Magamat láttam tíz év múlva, itt / s hallgattam ezt, a mostani dal hangjait / és attól féltem, nehogy majd így legyen / csak tíz év múlva ne ez a dal legyen.”

Hogyne rajongtunk volna Cseh Tamásért, a Bereményi szövegeivel, melyek nem arról szóltak, hogy mi van, vagy mi nincs, hanem arról, ami kimondhatatlanul feszít. Például, mikor Farkas Berci, az első magyar űrhajós földet ér, és mi ketten, Gusztávval megkapjuk a feladatot a Magyar Távirati Iroda belföldi szerkesztőségében, hogy hozzunk a történelmi leszállásról valami színeset. Farkas Berci rendkívüli teljesítményét rekordidő alatt sikerül elhomályosítania a kádári propagandagépezetnek azzal, hogy ízléstelenül túltolja a dolgot. Egy hete a vízcsapból is szegény Berci folyik, az esti mesét is tőle kapjuk. Ezért az utolsó napon szinte lehetetlen arra kérni az utca emberét, hogy értékelje az űrtettet.

Kitaláljuk Gusztávval, hogy bemegyünk egy szülészetre, és megkérdezzük, ki született a földre szállás pillanatában. Aznap front van, buzgón szülnek az anyák, egy perccel a mi időpontunk után világra jön Kanalas Lajoska, anyja neve Kanalas Etelka. Elkészül a lírai húszsoros, odafenn, a Naphegy csúcsán, a hírügynökségi bázison meg a képünkbe vágják: hiszen ez cigány! Az anyja meg lányanya. Ezzel köszöntitek az első magyar űrleszállást?! Próbaidőn vagyunk, elkullogunk. Még a hátunkba kapjuk, hogy ezekből se lesz énekes halott, hiányzik belőlük a politikai érzék.

Azon a héten a hírügynökségi hirdetőtáblán szokás szerint kifüggesztve a tiltott szavak pro domo listája. Tilos leírni többek között, hogy Német Szövetségi Köztársaság. Tanakodnak a nagyok, hogy akkor a tilalom idejére használhatjuk-e a Nyugat-Németországot, vagy sem. 1980. június 3. van, közelegnek a szabadságolások. Aznap épp a világűr lett a miénk. Hódítunk.

Egy ilyen munkás hétköznapon este kitöltjük a bort, és megszólal Cseh Tamás a lemezjátszóról: „Higgyük újra el, hogy semmiről sem tudunk / játsszuk újra azt, hogy semmiről sem tudunk / mások játszanak, s mi lessük függöny mögül / míg a régi, régi tangó hegedül.”

Többet ér egy sima leittasodásnál. Sokkal többet. Azt dalolja bennünk, hogy feladni, „ezeknek”? Soha! Inkább játsszuk a hülyét, üljünk a dagonyában, vigyázva, hogy el ne merüljünk benne. És tegyük
a dolgunkat. Ki-ki azt, amihez tehetséget kapott
a Teremtőtől, a lehetőségei határáig. Itt a kisemberből eszkábálnak etalont, a hősök nincsenek divatban.
A hatalmasok sem akarnak mártírokat gyártani: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ügyes. Göbbels se tudná jobban.

Mi nem vagyunk veletek. Színlelünk és védünk. Rejtőzködünk, és ha másképp nem megy, a sorok között írunk. Nagymesterek, igaziak adják a mértéket hozzá. Kifelé konformisták, valójában kámformisták vagyunk. Küszködünk a cinizmusunkkal és más gyengeségeinkkel, de veletek nem alkuszunk. Elfogadva, de soha bele nem törődve a szilenciumba, a sine cura nekünk szánt, döglött munkaállomásaiba. Tudunk egymásról, rátalálunk egymásra, megvannak már a szabadság nélküli kis köreink. Velünk jönnek a besúgóitok (tervezett selejt), de nincs mit felszámolnotok a puhára gyúrt diktatúrátokban, mert nem szervezkedünk nyíltan ellenetek, fegyvereink hatalomtechnikai szempontból érdektelenek.

Legfeljebb idegesítőek vagyunk számotokra. Józanul mérlegelve, az új kommunista embertípus, a megfélemlített kispolgár építése szempontjából csapataink veszélyessége a népi demokráciára elenyésző. Mert itt van például Cseh Tamás. Énekeli egy szál gitárjával, hogy „…hosszasan nyújtózik minden út / valahogy nincsen semmi úgy / minden szó mástól eltanult / mióta útra vált a jobbik énem.” Hát kérem, kedves elvtársak, barátaim, keresse csak ez a Tamás a jobbik énjét az idők végezetéig, abból nagy baj nem lehet.

Nem is abból lett a baj. Hanem, hogy ébren tartotta bennünk a reményt, az alkotókedvet és a hitet, hogy értelmet nem feltétlenül az érvényesülés ad az életnek, Kunderával szólva nem is a lét elviselhetetlen könnyűsége, hanem a mű, mely kortalan.

Ment, mendegélt az idő, dr. Cenzor egyre figyelmetlenebb lett. A fokozatos szabadulás mámorában azt hihettük, miattunk van így. Csakhogy 1989 végén egy csatahajón a hatalmasok kiegyeztek az új világról. Bevezetéséhez érzékenyíteni kellett a népeket, ezért engedtek a szelepeken, de óvatosan, mert még kitörhet a parasztlázadás, és az egyetlen multinak sem érdeke.

Így lettem én rejtőzködőből felismerhető tényfeltáró újságíró. 1984-ben – orwelli időszámítás – még a pártbizottság előtt kellett számot adnom elkötelezettségből, mielőtt a Magyar Hírlaphoz felvettek. Pedig nem voltam párttag. Megállapították, hogy politikailag nem vagyok elég érett, ezért beiskoláztak, csakhogy mire a tanév elkezdődött volna, az iskolát a történelem eltörölte.

Két év telt el, mikor Zelei Miklós barátommal az első magyar szépségkirálynő haláláról és a szépipar pártberkeket nyaldosó aljasságairól írott könyvünk magánkiadásban (!) megjelent. Következett az Őrjítő mandragóra a politikai pszichiátriáról, az Elrabolt emberöltő Bara Margit üldöztetéséről, és a többi. Nemcsak mi kerültünk hirtelen a napra, hanem az egész úgynevezett alternatív társaság. A közönség habzsolta ezeket az írásokat, mert pontosan arról szóltak, amiről addig suttogni sem volt szabad. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy be voltunk kalkulálva ekkor is, csak más szemszögből. Ám ez semmit nem von le a műből, amennyiben maradandó.

És eljött már megint, mint annyiszor a vészterhes huszadik században, egy új korszak hajnala. Nézzük, mit rontott a korábbi negyven év a nemzeten. Választ Budakeszin kapunk, már a rendszerváltozás bejelentése után, ahol Kádár alatt mindvégig Sziklai Sándor kultusza dúlt. Sziklai nevét viselte a szobrával ékesített főutca, az úttörőcsapat, a szocbrigád.

Budakeszin mindenki tudta, hogy ötvenhatban egyetlen fegyveres incidensre került sor, mikor Sziklai, a munkásmozgalom régi harcosa pánik-
rohamot kapott, és kilőtt a háza ablakán, halálosan megsebesítve a huszonöt éves Márity gyereket. Erre felbőszült a nép, és a lábánál fogva akasztották fel saját kertjében a jelentős kommunistát. Ebből lett a szocialista típusú legenda, az évenkénti hazug Sziklai-megemlékezésekkel. Készséggel megszólaltak kilencvenegyben a boldog túlélők, majd egyszeriben mindenki visszavonta a nyilatkozatát. Ki tudja, nem lesz-e itt visszarendeződés?

A Tíz év múlva című Cseh Tamás-dalt egyszer a szerző jelenlétében előadta egy cigány együttes, az eredetibe belebazseválva saját hangzásukat. (A felvétel megtalálható a YouTube-on.) Kicsit javítottak a szövegen, mert a refrént így énekelték: „…csak tíz év múlva ne ez a dal legyen, / húsz év múlva ne ez a dal legyen, / csak száz év múlva ne ez a dal legyen.”

Száz év, hát bolondok ezek?! A dal megszületése óta csaknem a fele már eltelt.