Egy kis faluból indult, Szolnokon végezte iskoláit. Visszaemlékezései szerint volt egy titokzatos személy, aki arra ösztönözte, hogy az irodalom felé forduljon…

Első versemet magyartanárom, Vajay József születési évfordulójára írtam. Hetedikes vagy nyolcadik általános iskolás voltam akkoriban. A verset végül is nem mutattam meg neki, féltem, nehogy elmarasztalót szóljon róla, s leégjek az osztálytársaim előtt. Az ő hatására kezdem olvasni is, elsősorban verseket, amelyeket az olvasókönyvben, s az otthon fellelhető Kincses Kalendáriumban találtam. Ekkoriban derült ki, hogy ebben a Szolnok II. Rákóczi Ferenc úti iskolában van egy másik magyar szakos tanár is, akinek rendszeresen megjelennek elbeszélései a megyei hírlapban. Az is tudomásunkra jutott, hogy Vajay tanár úrnak viszont könyvei jelentek meg. Csak aztán abbahagyta az írást, valószínűleg politikai okok miatt. Irredenta szemlélettel rágalmazták meg, és a pártba sem lépett be. Ez még inkább megerősítette bennem, hogy fölnézzek rá. Az őt köszöntő versemmel szerettem volna kifejezni a rajongásomat iránta. Igazi tanár volt! Ekkortól kezdve írtam, először verseket, s később prózát, mindent, ami tollam alá került.

Milyenek voltak az első visszajelzések? Kiknek köszönheti a segítséget az indulásban?

Ezek a próbálkozások mai szemmel nagyon kezdetlegek voltak. Mégis, néhány hónap múlva, a Szolnok Megyei Néplapban szerkesztői üzenetben közölték velem, hogy beküldött novellámat közlésre elfogadták. A közlésből nem lett semmi, viszont a Szolnoki Rádió kulturális adásában hamarosan elhangzottak első verseim. Az irodalomba belépésemet azonban az 1961-ben induló Új Írásban közzétett három versemtől számítom, köszönhetően a folyóirat két szerkesztőjének, Farkas Lászlónak és Váci Mihálynak.

A pályakezdés idején gyári munkásként is dolgozott. Ez nyilván megnehezítette az irodalmi életét, és elszakította a szülőföldjétől, családjától is…

Ekkor már Budapesten laktam albérletben, dolgoztam Újpesten az Egyenáramú Gépgyárban segédmunkásként, munka után írtam verseimet a vaságy szélén kuporogva, vagy ahol tudtam. Hétvégeken pedig, amíg szüleim délelőttönként a jószágok körül foglalatoskodtak, én a kicsi nyári konyhában igyekeztem megfogalmazni gondolataimat, amiket azután egyik gyári munkatársam – Varga Vincének hívták – másolt le írógéppel, nekem ugyanis nem volt, s postázott el a különböző folyóiratokhoz.

Költészetében kiemelt szerepet játszottak az alföldi tanyavilág mindennapjai, a régi korszak eltűnése miatti sérelmek és a szülőföld szeretete. A Mintha imádkozna és a Por keveredik és szél van című versekben is erőteljes eszközökkel ábrázolja ezt az életérzést…

Ha 1959-től Budapesten dolgoztam is, de hazajárva hétvégeken, mindenről értesültem, mi történik vidék-Magyarországon, mi a falvak, tanyák világában. Az erőszak hogyan, milyen barbár eszközökkel kényszeríti szövetkezetekbe a parasztembereket, hajtják el közös istállókba a jószágaikat. Széthallatszott a határban a bőgésük, égig fölhatoló nyerítésük az éhségtől, mert nem volt mit enniük, vagy a durva bánásmódtól, amivel a gondozójuk „fegyelmezte” őket, vasvillával, rúgással, mintha azokat a sérelmeket, amelyeket egyikük-másikuk az agitálóktól elszenvedett, őrajtuk bosszulták volna meg. Hisz hiába keresték a saját tehenüket, lovaikat, vagy megtalálták, vagy sem, ki tudta már, melyik jászol elé kötötték őket, vagy hová vitték az otthoni istállókból, netán melyik vágóhídra. A legtöbb igavonó állat végül is ott kötött ki. Hozták a gépeket helyettük, amiknek az árát a szövetkezeti tagokkal fizetették meg: nem volt elég, hogy mindenükből kisemmizték őket, még ily módon is „csavartak” egyet rajtuk.

Rendszerellenes volt, egyik verse miatt kisebb retorziók érték. Kanyargós út vezetett a Hetek köréig és az elismerésekig. Következett Miskolc és a Napjaink folyóirat. Hogyan került oda?

A katonaság után Miskolcra kerültem. Ekkorra majdnem ki is koptam az irodalomból, írni nem volt időm, szörnyszülemények kerültek ki a kezem alól. Bár az egyik versem, a Fizetség ekkor jelent meg az Új Írásban, amelyik elég nagy port kavart akkoriban, a Népszava meg is rótt érte, s elmarasztaltak mások is, a szerkesztőség is megrovásban részesült, ezt a vers aztán beolvasták a Szabad Európa Rádióban, amit hallott a Karhatalmi Forradalmi Ezred egyik elhárító tisztje is, vagy meghallgattatták vele, s ez megpecsételte az ottani, s a leszerelésem utáni sorsomat. Szolnokra, a megyei újsághoz sem vettek vissza, ahol a katonasághoz történő bevonulásom előtt két-három hónapig dolgoztam. Miskolcon viszont fogadókészség mutatkozott, s mivel ebben a városban élt már leendő feleségem is – összeköltöztünk, próbáltunk megkapaszkodni, én pedig közel kerülni az ott megjelenő Napjaink folyóirathoz. Ebben a megkapaszkodásban segítségemre volt Gulyás Mihály, akkori főszerkesztője a lapnak, akihez Kiss Ferenc irodalomtörténész ajánlott be.

Milyen irodalmi csoportokkal, alkotókkal került kapcsolatba azokban az időkben?

Ezután történt: Kabdebó Lóránt felajánlotta, hogy helyette én vezessem a Napjaink versrovatát, ő pedig a lap kritikai rovatát viszi tovább. De előtte írtam már Ratkó Józsefnek és az Új Írásban abban az időben megjelenő fiatal költőknek, akik aztán sorra-rendre megjelentek a Napjainkban is. Kabdebó Lóránt pedig mellém állt, segített a szervezésben, sőt hét költőről – az általa „elkeresztelt” Hetekről tanulmányt írt, irodalmi esteket szervezett nekik Miskolcon, Edelényben, Mezőkövesden, azzal a céllal, hogy közelebb hozzon bennünket egymáshoz – Ágh Istvánhoz, Bella Istvánhoz, Buda Ferenchez, Kalász Lászlóhoz, Raffai Saroltához, Ratkó Józsefhez –, s valamiképpen hozzájáruljunk a lap szellemiségének kialakításához. S ez találkozott az én elképzelésemmel is. Olyan versek megjelentetését szorgalmaztam, amelyek azokról a társadalmi mozgásokról beszéltek, amelyek elsősorban a vidéken élő emberek sorsát érintették. S ezeket ők testközelből érzékelték. Hitelesek voltak! Természetesen a névsor hamarosan bővült aztán a Kilencek költőivel, s az utánuk jelentkező fiatal pályakezdőkkel, akik tovább gazdagították a Napjaink versrovatát. Büszke voltam, vagyok rájuk.

A lapszerkesztés, illetve a versek mellett szépirodalmi igényű riportokat is írt. A hetvenes években pedig jöttek a drámák és a kisregények. Miről szóltak, milyen volt a fogadtatásuk?

Első drámámat, a Rémhírvivőket 1975-ben mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház. Az erőszakos téesz-szervezésekről szólt. A második – ugyanennek a színháznak az előadásában, Otthontalanok címmel, amely a falvakból elvándorló, s a városok munkatelepein robotoló embereket szólaltatta meg, akik éjszakára munkásszállásokon húzták meg magukat, otthontalan körülmények között. A harmadikat már nem mutatták be, talán mert elegük volt belőlem, nem a szórakoztatás volt a célom. Közben három kisregényemben a gyerekkoromra emlékeztem vissza, háttérben az ötvenes évekkel. Majd elbeszélésekkel folytattam, kötetben Varjúleves címmel jelentek meg. Talán ezeken, a fiatalkoromhoz kapcsolódó történeteken felbuzdulva kezdtem írni gyerekeknek szóló verseket is, amelyek – reményeim szerint – nem lehetnek idegenek a felnőtt olvasók számára sem.

A zagyvarékasi és a tágabb helyi hagyományok hitvilága, babonái hogyan hatottak költészetére, mennyire maradtak fenn a régmúlt értékei azon a vidéken?

A gyermekek részére írt verseim közben, azok sugallatára éreztem rá arra a hagyományra – hiedelmekre, babonás mondásokra –, amelyekkel gyerekkoromban találkoztam. Ebben a felismerésemben segítségemre volt Cs. Pócs Éva Zagyvarékas hitvilága című könyve is, amelyben a szerző a faluban általa összegyűjtött hiedelmeket tette közzé. Az abban leírt hasonló mendemondákkal mind a mai napig találkozni, sőt újabbakkal gyarapodnak. Legutóbb hallottam például, hogy az a telefonvezeték, amelyen 1956-ban Kádár János Szolnokról beszélt Hruscsovval, itt ment keresztül a falu melletti Zagyva-gát alatt, amit az elmondásuk szerint meg is találtak az itteni emberek. Ezek a képzelgések érzésem szerint közel vannak a költészethez, édestestvérüknek is mondhatni. S hogy ezek mennyire épültek be a képzeletvilágomba, gazdagították a verseimet, nem tudom megmondani. De hogy hatottak rám, valamely jelenséget segítettek megjeleníteni, bizonyosra veszem.

Szerkesztői és könyvkiadói munkássága – a Felsőmagyarország Kiadó – szintén jelentősek. A Napjaink után a Holnap következett. Az utóbbi miért lett rövid életű próbálkozás?

A Napjaink folyóiraton kívül, annak megszüntetése után szerkesztettem a három évet megért Holnapot, amikor annak éléről egyszer csak leváltottak. A kuratórium egyes tagjai – csupa MDF-es országgyűlési képviselő, szimpatizáns – túl népinek ítélték a lapot, épp ők! S nagyon nem nézték jó szemmel, hogy a szerkesztőbizottságba bevettem Gál Sándort Kassáról, Dupka Györgyöt Kárpátaljáról, Farkas Árpádot pedig Sepsiszentgyörgyről, azzal a céllal, hogy a lapot Észak-Magyarország mind a négy égtája felé nyitottá tegyem. Ellenfeleim a liberális szemlélet meghonosítása mellett álltak ki. Bár én nem zártam ki azt sem. A hangsúlyt azonban másra tettem. Azóta a Holnapot meg sem említi a helyi irodalmi folyóirat-ismertetés, olvasói tájékoztatás, mintha nem is létezett volna. Ennek ellenére az elképzeléseimet nem adtam fel: könyvkiadásba fogtam. Harminc év alatt a Felsőmagyarország Kiadó több mint négyszáz könyvet jelentetett meg. Figyelmemet igyekeztem a teljes magyar irodalomra kiterjeszteni.

Jelenleg mivel foglalkozik, készül-e új Serfőző-könyv?

Időközben az első és a második feleségemet is eltemettem. Gyermekeinkre maradtam. Ha voltak is feszültségek közöttünk, mára elsimultak. Figyelek rájuk, s ők is énrám. Jelenleg Budapesten húzom meg magam. Gyógykezeltetésem másképpen megoldhatatlan. Ennek történetét, a feleségemével egybeszőve, mostanában próbáltam megírni. Szülőfalumba ma is rendszeresen hazajárok, mint ahogy tettem eddig is.