Nem véletlen, hogy az időközben berobbanó, világhírű avantgárd multimediális csoportok: a szabadkai Bosch+Bosch (Szombathy, Kerekes, Ladik és mások, 1969), a zágrábi Kugla Glumište (1975), a ljubljanai Neue Slowenische Kuns (Laibach, Rdeči pilot, Irwin, 1984), vagy a szarajevói Emir Kusturica filmjei, a belgrádi Ljubiša Ristić posztkomcsi színháza olyan nyíltsággal tudtak a „jugoszlávság” eszméjére kapcsolódni (ha szerették, ha nem), hogy alapvetően katartikus életeket-világokat mutattak be egy elfújta-a-szél korból. Ó, azok a boldog évek! Ó, ah művészet.

Most rögtön tisztázzuk: nincs „vajdasági magyar avantgárd”, mint ahogyan nincs szerb, horvát, szlovén, bosnyák sem.

Kőkemény „interbalkáni” csoportok vannak, meg néhány magányos zseni. Az újvidéki Új Symposion Sziveri utáni „renegát”, multimediális szerkesztősége, ahol Szombathy Bálint, Kerekes László, Tickmayer István, Klein Rudolf a nemzetközi performansz, új festészet, kortárs zene, posztmodern építészet, kísérleti költészet számait szerkesztik. „Tolnai Ottó a ravatalon.” Az ifjú Bada Tibor és Máriás Béla neodada bendjei. A zentai Aiowa csoport Hamlet-adaptációja a belgrádi BITEF színházi fesztiválon, ahol káposztafejekkel fociznak a pribékek. Az Aphasia Teátrum amszterdami performansza, kendôbottal agyonvert dzsúdó bábúval. Maurits Ferenc csonkolt festményei, háborús emlék. A szabadkai irokéz tollas Septic (1969-2024) szerb cyberpunk grafikus képregényrajzoló műhelye, amit a cívis város finanszíroz, középiskolásoknak. Satan Panonski (1960-1992) horvát hardcore bandája, aki majd egyik koncertjén, Milošević elleni tiltakozásul, gépfegyverrel főbe lövi magát a színpadon. Marina Abramović, aki már Amszterdamban él, és hasába vágta a vörös csillagot. Miroslav Mandić, aki már készül tízéves vándorlására Európában, a békéért… A kort, a korszakot azonban hárman határozzák meg: Ladik Katalin, Szombathy Bálint és a Laibach. Ők már mindent tudnak, ami következik. És mi a művész feladata? Hogy belépjen „a tartományba, ahol nem uralkodik az idő és a tér” (Duchamp). Ez a tartomány pedig a kiszámíthatatlan Jövő.

A Laibach Kunst (1980)

 

„Nem lesz a költő, hanem születik.” – E klasszikus maxima érvényét vesztette. A 21. század skizoid művésze nem születik, hanem lesz: vér, könnyek és futurista-realista fantáziák árán. A 20. század művésze halott. A Ma szépségének és rútságának, jóságának és rosszaságának felmutatója már a jövő évezred embere. És nincs többé poeta doctus sem: tudós költő, aki gazdag kultúrtörténeti, elméleti, mesterségbeli tudással bír, és ennek megfelelő művészi gonddal dolgozik. A világot, ami jön, ami jelen van, csak olyan poéta énekelheti meg, aki nem csak poéta, olyan festő festheti meg, aki nem csak festő, olyan gondolkodó értheti meg, aki nem csak az elmélet embere. Egyedül a polifon érdeklődésű, multimediális alkotó marad életképes.

A délszláv polgárháború (1991–1995) elején-idején sokan, nagyon sok művész hagyta el az „arany” Jugoszláviát.

Legtöbben Németbe vagy Svédbe emigráltak, ott voltak gastarbeiter „gyökereik”. A magyarok Magyarba jöttek, gyorsan beépültek az „idegen” kulturális szférába (Bálint, Ladik Kati, Bada Tibor, Máriás Béla, Bozsik Péter, Fenyvesi Ottó, Tóbiás Krisztián, Hász Róbert és mások), de a kemény szerb-horvát-szlovén neoavantgárd vonal (Slavko Matković, Miroslav Mandić, Ante Vukov, Kugla Glumište, Neue Slowenische Kunst) otthon maradt. Éltek és haltak, ahogy lehetett. És, jött Magyarország (1946) és Zimbabwe (2008) után a világ harmadik legnagyobb hiperinflációja: Jugoszlávia (1994. január). A legmagasabb havi infláció 313.000.000% – az árak 1,4 naponta duplázódtak…

A hiperinflációs dinár (1993) alig egy évvel a hiperinfláció csúcsa előtt

 

 

 

A nyitóképen: Szombathy Bálint: Tarcs rendet (1973)

A cikk képei a szerző archívumából valók.