Szöllősi prózaíró, költő és fotográfus. Egyszerre. Értem ezen nem pusztán azt, hogy mindhárom műfajt gyakorolja, hanem hogy prózájában líra van, lírájában próza, és fotói is meghatározóan hordozzák az előbbi kettő jegyeit: elég, ha csupán az öregekről szóló képsorozatait nézzük – akár anélkül, hogy az esetleg hozzájuk szerzett riportokat elolvasnánk.

Tetten érhető ez a prózajelleg verseinek építkezésében (de nem csak): fokozatosan derül fény időnként arra is, kiről van valójában éppen szó, általában fokozatosan bomlik ki a tartalom, felcsigázva az érdeklődést, előkészítve az olvasót. Már sok mindent tudunk, amik hirtelen a helyükre kerülhetnek, és kerülnek is. Mint a Temetésben: csak a második strófa végén, a harmadik strófa elején (ha az első, különálló sort nem vesszük annak: „Elhamvadt teste már az urnában pihen.”) jöhetünk rá, hogy a nagymamát temetik épp. „…tisztán érzékelhető / ötvenhét közös évetek holtig imbolygó / harmóniája. // Nagyapa bosszús lenne ennyi virág láttán.” Már olyat is olvastam ezekről a versekről, hogy „prózaversek” (igaz, hogy pont így, átvitten értve, idézőjelben, a Gabó olvas blogon). Kétlem, emiatt ugyan nem lesznek azok, ugyancsak helyénvaló tehát az idézőjel. Szöllősi bár lazán kezeli a formát, ezek a művek nagyon is versek maradnak, ritmusuk, zenéjük van. Rímei sokszor nem feltűnőek, elbújnak a soron belülre, gyakran asszonáncok, sőt, távoli asszonáncok. Viszont pontosan ez illik ehhez az elmélkedő, gondolkodó, mintegy szemlélődés közbeni beszédhez, ami egyszerre személyes, és olyan is, mintha külső megfigyelő mondaná a történetet, észrevételeit, következtetéseit – vagy csak precízen azt, amit lát, amit látott. Ez utóbbi szerintem igen lényeges. Arra hasonlít, mikor nagyon közel hajolunk valamihez, hogy meglássuk apró részleteit, majd eltávolodunk, de ismét ráközelítünk egy másik helyen – és így tovább. A megpillantott „élettájdarabok” megszólalnak, de a kihagyott részek is beszélni kezdenek.

Külön szót érdemel, mert fokozott hangsúllyal van jelen, a természet, mint téma, és mint az ábrázolás eszköze, de tágíthatnám ezt a fogalmat az általánosabb értelmű környezetre, lett légyen az épített vagy sem, sőt, a fentebb írt „élettájakra” akár. A testnek és érzeteinek pontos leírásait szintén idesorolom. Egyáltalán: rendkívül erős képiség segíti az elmondandó (vagy megsejtendő, rájövendő) befogadását, kézzelfoghatóvá tételét. Mindez látszólag szemben áll azzal a filozofikus hangvétellel, vagy mondjuk inkább: attitűddel, amely a költeményeket áthatja, sőt, talán nem is csak látszólag. Ám a kettő között ott áll az ember, a lélek a maga személyességében és – a maga egzisztencializmusával, az Én, a Te, az Ő, tulajdonképpen értelmet adva nekik, és egyúttal meg is okolva őket, de mindenképpen egybeoldva a kettőt. Remélem, nem csak számomra következik mindezekből, hogy bár rengeteg a részlet, még sincsenek üresjáratok.

A művek sikerének egyik kulcsa – esetemben, mint olvasó esetében is – a megélhetőségük. Ismerős szenvedések, szituációk. Temetés, szerelem. Indulás, érkezés. És sorolhatnám, de úgy vélem, felesleges, mindenki megteheti magában. Ilyen közhelyessé kopott fogalmak kapnak új erőre Szöllősi „mikromágiájával”, ha szabad így fogalmaznom. Nem a költészetének mértékére akarok így utalni, hanem a módszerre, amely korántsem működik mindenkinél – nála igen.

Végezetül kiemelem az utolsó ciklust, mely az előző háromtól (Kamaszkor, Gyulladás, Noktürn) mintha erősen elütne. A Szégyenlős álmokban sarkosan fogalmazva szerepverseket találunk, ahol múltbéli, jelentős művészek, filozófusok, mitológiai alakok etc. nevében szólal meg a szerző, a művészet, erkölcs és filozófia mélyvilágát beszélve, míg eljutunk a záróversben Sziszüphoszhoz: a kezdéshez, a küzdelemhez, a szenvedéshez, a megszokott kudarchoz, az elfogadáshoz és az újrakezdéshez – mintha csak summázása lenne ennek a szép versgyűjteménynek.