Aligha szokványos útvonalat választott, hogy bejárja a ma Budapestjét… Mi volt a koncepció?
Csigavonalban haladok, szándékosan a peremvidékről indulva. A Most vagy soha! című film díszletéből, a XIX. század elejének Pest-illúziójából indulok el Fótról, a filmgyárból. Az 1830-as, 1840-es évek Pestje igen sajátos világ, John Paget írt nagyon jó könyvet akkoriban Magyarországról. A mai város szinte semmit sem őriz abból a Budapestből. Felépítették egyebek mellett az akkori Úri (ma Petőfi Sándor) utcát is, ahol a Pilvax működött. Érdekes kép egy már nem létező városrészről. Nagy ugrással, Fótról azután Rákospalotán, a város peremén találjuk magunkat. Csigavonalban elindulunk a Rákos patak mentén, átmegyünk Csepelre, onnan Budafokra, majd a Budai hegyekbe, s Óbuda és Újpest felé. A csigavonal egyre szűkül és egészen pontosan a Szent György téren, az újjáépülő épületek között van vége a történetnek. John Lukacs, a Budapest 1900 szerzője száz éve született, és én nagyon szeretem azt a formát, amelyet ő képvisel a könyvében. Szerettem volna a máról, az én szemszögemből valami hasonlót létrehozni.
Esszéregénynek hívja a művet. Miért ez a műfaj áll a legközelebb Önhöz?
Rengeteg autofikciós regény jelenik meg mostanában, amelyben a szerző egyes szám első személyben, kitalált elemeket a maga élményeivel keverve, leginkább a saját nevén ír regény műfajban. Én meg inkább azt mondom, nevezzük esszének.
Persze óhatatlanul van benne fikciós elem is.
Úgy látom, az irodalomban jó ideje elmosódnak a határok. Valamiképp a magyar irodalomban ez a zsáner nem vált meghatározóvá. Úgy érzem, ebben a műfajban tudom a gondolataimat legjobban elmondani a városról. Az Utazás Európa mélyére (2016) és az Orosz történetek (2018) című könyvem nagyon hasonló volt a Budapest most-hoz.
A Budapest most a képeslapokon kívül gondolkodik a városról, hiszen az úgymond külváros nem peremvidék.
Keresem a város karakterét minden kicsiny mozzanatban, amit látok. A legérdekesebb mindig az, amire az ember nem számít, nekem ezért is voltak érdekesek a külkerületek. A legtöbb budapesti úgy él, hogy azok a helyeket, ahol nem mozog, azt nem ismeri. Ezért bármelyik budapestinek érdekes lehet, hogy olyan részek tárulnak elé, ahol talán még nem is járt. A belváros leírása így mindössze úgy tíz százaléka a történetnek.
Volt olyan, ami kiváltképp meglepte az útja során?
Nagyon sok minden. Például az általános lepusztultság.
Miközben harmincöt éve véget ért a kommunizmus, nagyon sok szomorú elhanyagolt értékkel találkozunk a városban.
Ha Kőbányán körbenézünk, ott van a Dréher-villa, borzalmas állapotban van, mintha senkit sem érdekelne. Hasonló a Karczag-villa a Svábhegyen, amely az ottani egyik legrégebbi épület a XIX. század elejéről. Ma már üresen álló rom. Nincsenek kitalálva a közösségi terek, nem fordulunk igazi tisztelettel a múlt meglévő elemeihez. 1945–1949-ben olyan totális rendszerváltási kísérlet kezdődött a fővárosban és az egész országban, amit nem lehetett elviselni. Nem is véletlen, hogy kitört a forradalom 1956-ban. Ha elfogadjuk, hogy 1945-ben totális erőltetett rendszerváltás jött létre, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy 1989-ben a normalitásba való visszaállítás történt.
Muszatics Péter Budapest-könyve inkább nevezhető esszékötetnek
Mit gondol, ha John Lukacs Budapestje a virágzó város látlelete, akkor a Budapest most milyen jelent ragad meg a főváros alakulásából?
Meg kell hagyni, hogy az elmúlt évtizedek alatt valóban rengeteget fejlődött a város. Ám szerintem sokkal többet is lehetett volna tenni: nem értem, miért nincs például a fővárosnak átfogó koncepciója a társasház-felújításra.
Miért nem jelölik ki, mondjuk, azt az ezer városképileg fontos épületet, amelyre más szabály vonatkozna,
így pedig sokkal impozánsabb lehetne az összkép. Hogy amikor végigsétálunk az Andrássy úton és a körúton, a belváros vagy az első kerület meghatározó utcáin, hasonló érzés fogjon el, mint a mai Prágában, vagy Pozsonyban. Ott láthatjuk, hogy ezeket a városokat karban tartják. Ez fájdalmasan hiányzik Budapesten. Ugyanakkor sok mindent felújítanak, próbálnak megmenteni és helyreállítani, hiszen sok kár keletkezett 1989 előtt.
Van, aki épp azt szereti a városban, hogy sokszor egymás mellett tetten érhető a szocialista múlt és a XIX–XX. század eleji elegancia.
Ez is egyféle megközelítés.
Keresi a szubkultúrákat, s fürkészi a karaktereket. A város a szubkultúráján keresztül ragadható meg?
Rengeteg megfogható szubkultúra van Budapesten. Az én Budapest-könyvemben a város lelkét és emberi állapotát igyekszem megragadni. A kis közösségek felfedezése a legizgalmasabb: például Sashalomé vagy Újpesté. És ott a Kazinczy utca környéke a romkocsmákkal, vagy a köztereink a Kossuth tértől a Várig. Milyenségük sokat elárul rólunk. De a kulcskérdés az, hogyan viszonyulunk az ideológiák által meggyötört múlthoz, és hogyan tudunk továbblépni a XX. század pusztításai után. A városnak is van lelke – ehhez próbálok közelebb férkőzni.
Feltűnt, hogy a határhelyzetek nagyon izgatják a fantáziáját. Az Utazás Európa mélyére, kissé megkérdőjelezi Kelet- és Nyugat-Európa határait. A Budapest most is eljátszik a gondolattal, vajon hol húzódik a város határa. Időben és térben is az átmenetek vagy metszéspontok körül jár a gondolkodása… Hol van a következő olyan régió, amellyel foglalkozni szeretne?
Most a Szepességet járom, már többször is voltam ott.
Kassától még kicsivel északnyugatra, Késmárkon, Szepesváron, Podolinban, Lublón, Lőcsén, Iglón. Ebben a térségben főként az izgat, hogy a tatárjárás után nyugatról beáramló népek: szászok, bajorok, frankok, akik a városokat alapították, mindenféle kiváltságokat kaptak a királytól, hogy a tatárokkal szemben újra védve legyenek. Csodálatos városokat hoztak létre! Ott is egy metszéspont, mert ott élt a szláv lakosság évszázadokig, akik egyre markánsabban a városokban is jelen voltak. De aztán jött még egy csavar a történetben, amikor a középkorban elzálogosítottak tizenhat várost Lengyelországnak. Emiatt nagyjából kétszáz évig Lengyelországhoz tartoztak és a XVIII. században kerültek vissza Magyarországhoz. A másik, számomra titokzatos környék Erdély déli részén a száz települések, Nagyszeben és környéke. Ott is hihetetlenül izgalmas metszéspontok vannak. A temesi bánság, a Bánát is ezért volt nekem érdekes. Visszafoglalták a törököktől, majd jött egy francia kormányzó, aki odatelepített franciákat, spanyolokat, szerbeket, románokat, magyarokat, osztrákokat és egy különös miniállamot hozott létre. Temesvár lett a fővárosa, amelyet közvetlenül Bécsből irányítottak. Volt száz nagyon izgalmas éve, keveredtek népek és vallások. Szinte abszurd, hogy végül Romániához került, hiszen a lakosság nagy része szerb és német identitású volt. Nagyon érdekes megismerni ezeket a folyamatokat. Annak ellenére, hogy ma rengeteget írunk, olvasunk róla, a legtöbb ember még azt a régiót sem nagyon ismeri és érti, ahol maga él. Talán a mai lépték nem is hagy időt, hogy felfedezzük.
Nyitokép: Muszatics Péter. Fotó: Szepesvári Petra. A képet a Helikon Kiadó engedélyével közöljük.
